röviden

Mire vagyunk hivatottak az életben? Hol vannak a határaink, és a velünk született képességeinkkel, adottságainkkal mit vagyunk képesek létrehozni, megalkotni, felmutatni valamit a társadalomnak, az utókornak, vagy csak simán önmagunknak?

Amikor majd eljön az óra, és mi számot vetünk az életünkről, amikor már minden sallang lekopik, akkor majd mit mondunk magunknak? Vajon megtettünk mindent, amire predesztinált minket az élet, vagy csak simán megelégedtünk a langymeleg szarral, ami olyan előszeretettel veszi körbe emberek milliárdjainak mindennapjait hosszú évtizedeken keresztül?

Akik ezt a bejegyzést olvassák, azok közül kik azok, akik már elmentek a végsőkig, de tényleg kurvára a végsőkig? Ki az, akinek már volt elég bátorsága ahhoz, hogy megtudja, ő valójában mire képes? Kik azok, akik megvalósítják az álmaikat, vállalva a kudarcot, az elutasítást, a kiközösítést, a megbélyegzést, a csalódások végtelennek tűnő áradatát, vagy éppen a folyamatosan ránehezedő érzelmi nyomást?

Én azt vallom, hogy az ember folyamatosan feszegesse a határait. Ha valamit elért, akkor ne dőljön hátra, hanem menjen tovább, és keresse, kutassa azt a pontot, ami már meghaladja a képességeit, mert az az út, amit addig megtett, már az is fejlődéssel jár.

2014.május 13-áig azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. Azt hittem, bármire képes vagyok, és nincs az a felsőbb erő vagy bármiféle hatalom, aki engem megállíthatna. Elhittem, hogy kivételes ember vagyok, aki vezetésre született, és számomra a határ csak a csillagos ég, de még nagyon az sem, mert ha elértem a csillagokat, akkor is továbbmegyek. Elhittem, hogy így van, mert addig a bizonyos napig amibe belekezdtem, azt sikerre vittem, amit megálmodtam, azt megvalósítottam.

Elvakított a siker. Elhitették velem, hogy több vagyok, mert az az ember, aki szó szerint a semmiből létrehoz egy olyan eszmerendszert, ideológiát, cégcsoportot, mint a LifeTILT, az igenis különb, mint az átlag, és többre hivatott. Elhittem, hogy én vagyok az Isten, és egy idő után már így is tekintettem magamra. Én, Balogh Tamás, akiről az osztályfőnöke azt mondta anyámnak az egyik szülői értekezlet után, hogy „Balogh anyuka. A maga fiából soha nem lesz semmi, mert ilyen mentalitással és viselkedéssel nem lehet”, az rá 10 évre többet ért el, mint az osztálytársaim úgy, ahogy vannak, együttvéve.

A Corvinus egyetemen tartott előadásom volt ennek a téveszmémnek a végső megerősítése. Arra az előadásra úgy mentem oda, hogy most kiderül, mi van bennem. 400 ember előtt, Magyarország egyik legnagyobb presztízsű egyetemén, a legnagyobb előadóteremben majd kiderül, hogy valójában mire vagyok képes.

Az előadás totális siker. Anyám szemében talán akkor először láttam igazi büszkeséget, számára akkor tudatosult, hogy ki is lettem én, hogy mit hoztam létre, és hogy az ő fiára, akivel egész életében csak a gond volt, most végre büszke lehet.

Akkor, ott tényleg elhittem, hogy nem csak pár ezer nő életére tudok hatással lenni, hanem a régóta dédelgetett álmomat is valóra tudom váltani. Igen. Én leszek az az ember, aki megreformálja az iskolákban a közétkeztetést, rendszerbe teszi a testnevelésórákat, és beépíti a Nemzeti alaptantervbe az egészséges életmód tanórákat. Akkor úgy éreztem, megvan az életem értelme. Oka van, hogy élek, és küldetésem van. A nagy, egészségeséletmód-reform megalkotása és véghezvitele.

Az egészet lejátszottam a fejemben. Megvolt a stratégiám, hogyan fogom véghezvinni, mindent kigondoltam előre. Őrült tempót kezdtem el diktálni magamnak, és elkezdtem letenni az alapokat, amire majd építkezni tudunk. Előzetes becslések szerint is legalább 35-40 millió forintra lett volna szükség, de nem baj, gondoltam, majd a tápkiegből befolyt összegek fedezik a kiadásokat, abból fogom támogatni a reformelképzeléseimet, közben pedig folyamatosan járom az ország egyetemeit, és terjesztem az igét, hogy új korszak hajnalodik, a LifeTILT elhozza a megváltást az egészséges életmód területén, és mindent megreformál. Ezer fokon égtem, és a testem elkezdett jelezni. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Elképesztő energiákat éreztem magamban, és mégis napról napra egyre fáradtabbnak éreztem magam. Holtfáradtan estem be éjjel az ágyba, és mégsem tudtam elaludni. Hajnali 4-kor még nem tudtam, reggel 6-kor már nem tudtam aludni, és ez így ment heteken-hónapokon keresztül.

Minél inkább fáradtam, én annál többet vállaltam, és annál jobban nyomtam a gázt. „A határ a gyengék korlátai” mondogattam magamnak, meg olyanokat is, hogy „minden lehetséges, csak hinni kell benne, és én igaz ügyet képviselek, olyan nincs, hogy ez nem sikerül, olyan egyszerűen nem létezik, hogy én belebukok”, közben pedig mindent, de szó szerint mindent leszartam, mert úgy gondoltam, nemes célért küzdök, és ezt igenis mindenkinek meg kell értenie.

Ennek az egésznek a legnagyobb kárvallottjai a narancsbőrprogramosok voltak, akikkel abszolút nem foglalkoztam, mert minden gondolatomat lekötötte és megrészegítette a tudat, hogy miért küzdök, kikért teszem, mennyire kibaszott fantasztikus vagyok. Nem számított semmi és senki. Nem számítottak sem a programban részt vevők, sem az olvasók, akik a narancsbőrprogramot követték. Minden idegszálammal csak arra koncentráltam, hogy én leszek az, aki mindent megváltoztat. Azt hittem, mindent kézben tartok, holott a legfontosabbat nem tartottam szem előtt. Titeket. Titeket, akiket felspannoltam azzal, hogy van egy rendszer, amivel nemcsak le tudtok fogyni, hanem a narancsbőr is eltűnik. A rendszer valóban működik, és ehhez minden kezdeti segítséget megadtam. Feltettem a diétákat, hogy pontosan milyen edzéseket kell végezni hozzá, milyen teákat kell inni a program során, és hogy milyen tápkieget kell venni, hogy a program a lehető leghatásosabb legyen.

Közel 4000-en léptek be egyetlen hét alatt a különböző vércsoportú narancsbőrcsoportokba, és óriási várakozás előzte meg a programot. Éjféltől lehetett megrendelni a narancsbőrcsomagokat. Élesítettem az oldalt, és lefeküdtem aludni. Mikor reggel felkeltem, úgy volt 150 csomagrendelés, hogy még ki sem tettem sehova. A nagy LifeTILT-falra ki sem mertem posztolni, mert nem viccelek, 10 perc alatt kifogyott volna a teljes készlet. 1 nap alatt eladtunk 1700 narancsbőrcsomagot a nagy falra posztolás nélkül!!!

A nők hittek nekem, bíztak bennem, és én elkövettem a legnagyobb hibát. Magukra hagytam őket. Hiába volt minden elérhető az oldalon, a nőknek ez nem elég. Nekik az kell, hogy figyeljenek rájuk, hogy érezzék, van felettük valaki, még ha csak neten keresztül is, aki koordinálja magát a programot, vagy csak a tudat, hogy vagyok. És én ezzel nem törődtem. Mindent felülírt a szent cél, hogy megreformálom az egészséges életmódot intézményes keretek között, és én ebben tényleg hittem. De mit hittem. Meg voltam róla győződve, hogy sikerül.

2014.május 13-át soha nem fogom elfelejteni, ugyanis ez volt az a nap, amikor is elérkeztem a határaimhoz, és én már nem tudtam továbbmenni. Egész egyszerűen összeomlottam, a lehető legrosszabbkor. Persze magyarázhatnám azzal, hogy túl sokat vállaltam, és nem bírtam a nyomást, de nem akarom magam hazug szavakkal nyugtatgatni. Ennyi volt bennem, nem több.

A debreceni egyetemen felébredtem, és szembesültem a valósággal. Nem sikerült jól az előadás, nagyon nem. Nem volt bennem semmi tűz, sem energia, sem lelkesedés. Elfáradtam és kimerültem. Tökéletes black out. Ledaráltam, vagy legalábbis megpróbáltam ledarálni ugyanazt, amit a Corvinus egyetemen is mondtam, de annak csupán egy nagyon hitvány változata sikerült. Egy nő meg is kérdezte tőlem, hogy most komolyan ennyi volt az előadás, és én tényleg csak ennyit tudok mondani? Alig vártam, hogy vége legyen.

Az előadás után visszamentem a szállodai szobámba, és órákon keresztül csak néztem magam elé, mert tudtam, hogy valami véget ért, kudarcot vallottam. Nem azon az egy előadáson múlt, az csak feltette az i-re a pontot.

Nem vagyok képes egyszerre írni a Tiltet és végigvezetni egy valószínűleg éveken keresztül tartó folyamatot egy olyan pályán, ahol valószínűleg ráadásul rengeteg érdeket is sértek. Ott, akkor mindennél egyértelműbben szembesültem a ténnyel, hogy nem vagyok rá képes, nem vagyok képes véghezvinni a reformokat, mert egész egyszerűen meghaladja a képességeimet. Amikor ez tudatosult bennem, teljesen összetörtem. Amit évekig kutattam, azt azon a napon megtaláltam. Elérkeztem a határaimhoz, és nem tudtam továbbmenni. Nem voltak nagy szavak, nem voltak motivációs üzenetek a fejemben, amik segítettek volna, és nem volt erőm sem felkelni, mert akkora pofont kaptam, hogy a lábaim sem mozdultak. Elbuktam.

És én 3 és fél év után először megálltam, nem rohantam tovább. Az órákat napok követték, és én még mindig nem mozdultam, mint amikor a katona egy csata után ül a romok tetején, a szétbombázott házakban még parázslik a tűz, és körülötted minden csendes.

Mit lehet ilyenkor tenni? Mit lehet tenni akkor, amikor az ember szembesül a saját korlátaival. Feladja? Soha nem lehet feladni. Soha. Néha tudni kell hátralépni, és elfogadni a tényt, hogy jelenleg még nem állsz készen rá, majd miután alaposan megnézted magadnak a falat, ami kifogott rajtad, visszafordulsz, és megpróbálsz mindent helyrehozni. Visszamész oda, ahol megpihenhetsz és erőt gyűjthetsz, hogy ha egy napon készen állsz rá, visszamenj, és újból megpróbáld. Mert nincs más választásunk.

Vissza kell mennünk. De nem úgy, ahogyan addig tettük.