röviden

Örülök hogy elkezdtem ezt a 30 napot. Nem a vegán étrend miatt, hanem mert újra úgy írok, ahogy az nekem jól esik. Pont úgy, ahogy még régebben amikor még nem volt rajtam semmi nyomás, meg bevételkényszer, amikor még nem dolgoztak nekem ötvenen, nem nézte senki mit hova írok ki, és főleg azon nem kellett gondolkoznom, hogy mit írhatok le meg mit nem

Valami ilyesmi történik most is, de ez nem volt mindig így. 

A mai napig emlékszem egy beszélgetésre, amikor valaki megjegyezte, hogy milyen jó ez a LifeTILT. Mondom ja. 

-De mi az hogy ja, te nem örülsz ennek? 

-Jobban szerettem a LifeTILT-et akkor, amikor még csak egy blog volt és nem volt itt semmi tápkieg meg házhozszállítás.

-Nem értem.

És tényleg nem értette, de nem csak ő, ezt igazából senki nem érti. Nem értik az emberek, hogyan lehet jobb az, amikor nem volt semmim csak a bejegyzéseim annál, mint ami most van. A LifeTILT az elmúlt 4 évben 10,5 milliárd forint árbevételt termelt, amire azért nem lehet azt mondani, hogy nem jó, csak amit igazából senki sem lát, hogy mindennek ára van, és az ár itt az a fajta szabadság elvesztése, amit én annyira szerettem, és ami nekem többet jelent a pénznél.

Rengeteg bejegyzést nem írtam le az elmúlt években amit pedig le kellett volna írnom, rengeteg ügy mellett nem álltam ki, ami mellett ki kellett volna állnom, csak itt a háttérben közben jött a rovázás, hogy jajjjj úristen nehogy leírjam, mert mi van ha emiatt pár százan nem fognak rendelni.

És én csak ott álltam mint akinek éppen legyilkolják a lelkét, és kurvára utáltam magam amiatt, hogy nem írtam meg, nem vállaltam be. De ez persze mostanra már nem csak a pénzről szól, meg a feleségem megítéléséről, hogy micsoda prosztóhoz ment hozzá feleségül,  hanem azokról az emberekről is, akik nálam dolgoznak. Mert érted ha csak rólam lenne szó, nem lenne probléma, de most már nem csak rólam szól a sztori, hanem a nálam dolgozó emberekről is. Két meg három gyerekes családapák és családanyák szülési szabadságon lévő nők nem kis számban, de nem kell ehhez család meg gyerekek, nekem dolgoznak azok is, akik éppen a jövőjüket tervezgetik, vagy éppen hitelt akarnak felvenni bármire.

Soha nem fogom elfelejteni amikor egyszer álltam az irodámnak azon pontján ahonnan ráláttam mindenkire. Csak néztem őket és azon gondolkoztam nem baszhatok ki velük annyira, hogy úgy írjak és olyan stílusban, hogy kockáztassam a megélhetésüket.

Sok mindent tudnék most írni még ezzel kapcsolatban, sok minden van amit még most sem tudok leírni a fent említettetek miatt, de az is biztos, hogy az a megalkuvó, jobb a békesség faszkalap sem leszek többé és egyszerűen azért nem, mert már kezdtem nagyon rosszul érezni magam attól, akivé váltam. 

Sokat fejlődtem az elmúlt évek során emberileg és minden szinten. Ezt a fajta fejlődést és az életem mederben tartását elsősorban a feleségemnek köszönhetem, amire úgy gondolom szükség volt. Nem tarthatna most a LifeTILT ott ahol tart a Reni nélkül, mert egy ekkora céget egyszerűen nem lehetne azzal a stílussal és azzal a mentalitással vezetni, amilyen mentalitásom és stílusom egyébként van. 

És a fiam.

A fiam, aki az elmúlt 2 évben úgy tanított meg az életre, ahogyan szerintem soha nem fog senki más. Mára családapa lettem és szeretem hogy az lettem. Nem vagyok már akkora prosztó mint voltam régen, ahogyan már valószínűleg soha többet nem fogok olyan rohadt jó cikkeket írni mint anno a legvéresebb időkben 11-12 környékén. Nem vágyom vissza és nem akarom visszahozni azt a srácot, aki voltam, de az sem akarok lenni aki most vagyok. Egyszerűen önazonos akarok lenni figyelembevéve azokat a tényezőket, amik fontosak körülöttem. 

Egy kicsit olyan ez, mint amikor az ember visszavágyódik az élete egy elmúlt korszakába, ami akkor és ott baromi jól működött, csak hát a világ változik és közben változnak a körülmények is, amihez alkalmazkodni kell. 

Sokszor eszembe jut, hogy mi lenne ha itt hagynám ezt az egészet a francba és csak élném az életemet úgy, ahogy nekem tetszik. Vajon itt tudnám hagyni? El tudnám engedni azt, aminek mindent köszönhetek? Sikert, elismerést, szeretet, hálát? Itt tudnám hagyni azokat az olvasókat, akiknek a LifeTILT nem csak egy blog, nem csak egy tápkieg név, hanem mindaz az élet, amit a LifeTILT-nek köszönhet?

Te ott tudnál hagyni bármit, aminek csak a nyeledét köszönheted azok közül amiket itt felsoroltam? 

Pár héttel ezelőtt a cég egyik vezetőjének azt mondtam, hogy Niki. Elfáradtam. Nem tudlak már vezetni benneteket. Mire azt mondta nekem. Tomi. Majd mi eldöntjük kit követünk és mi téged választottunk. Mi neked dolgozunk. Mi nem a LifeTILT-nél, hanem nálad dolgozunk. Nem dobhatsz el minket.

Komolyan mondom majdnem elsírtam magam. Az egy igazi katartikus beszélgetés volt, és bár Niki valószínüleg nem látta rajtam, de ott elindult bennem az a folyamat, aminek hatására elindítottam ezt a 30 napot és megírtam ezt a bejegyzést is.  

A LifeTILT én vagyok és ha én nem vagyok rendben, ha én nem vagyok önazonos, ha én magam sem tudom az irányt, akkor a LifeTILT sem lesz rendben és irányt sem tudok neki szabni. 

Sokszor van az hogy hónapokra eltűnök, és csak akkor jövök vissza, ha valami akciót kell beharangozni, vagy egy új terméket eladni. De ti tényleg ilyen LifeTILT-et szeretnétek? Egy olyan LifeTILT-et ami semmi másról nem szól, csak a pénzről meg az akciókról?

Hát én kurvára nem. 

Ez a 30 napos vegán sztori nem csak a növényrácsáról szól, hanem egyszerűen most jött el az idő, hogy újrahozzam azt, amiben a legerősebb vagyok.

Írjak.

És jó. Nagyon jó. Újra úgy, ahogyan nekem jól esik.

Holnap majd írok a vegános kalandjaimról is, addig is itt van egy kép a napom azon rettenetes részéből, amikor is lementem futni.

Egészen szar volt, de arra mindenképpen jó volt hogy rájöjjek, milyen elmebeteg fizikai állapotban vagyok. 

Erre is jó lesz ezt program, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Tehát pont úgy, mint 2011-ben.

Véletlen? Aligha.