röviden

Eddig magamnak sem akartam beismerni, de a LifeT!lt romantikus blogolós időszakának vége. Még idén teljesen átalakul itt minden, és egy teljesen új alapra helyezem ezt az egészet, de előtte lenne még itt egy kis dolgom, mert a múlt lezárása nélkül nem építhetek jövőt.

Ez a poszt a múltról szól, a hibáimról, amiket időközben elkövettem, egy korszak lezárásáról, amit szerettem, ami én voltam, és amit már nem lehet úgy írni, mint régen.

Mindig is azt gondoltam, hogy a Tilt csak egy blog, ami csak az enyém, és azt senki nem veheti el tőlem, nem osztom meg senkivel, mindent egy kézben tudok tartani, rajtam kívül mindenki egy tehetségtelen balfasz, aki tizedannyira sem képes, mint én, de időközben rá kellett jönnöm, hogy a Tilt már régen túlnőtt rajtam, és én egyedül nem vagyok képes lépést tartani vele. Olyan energiákat és annyi szellemi muníciót követel bárminek az építése egy bizonyos szint után, hogy az embernek el kell döntenie, hogy a teendők súlyával a nyakában bezuhan egy szakadékba, vagy felméri a határait, beismeri, hogy egyedül már nem megy, a terheket meg kell osztania másokkal is különben nincs tovább, a feladatok felaprózzák, és véget ér a dal.

A Tiltbe időközben rengetegen akartak belekapaszkodni így vagy úgy, mert meglátták benne a fantáziát. Rengeteg új arc, rengeteg hazug és érdekmosoly, mindenki akart tőlem valamit. Csak egy diétás tanács, csak egy kis segítség, nézzem már át az edzéstervét, ráérek-e egy találkozóra, de tényleg csak fél órára, és ami a legrosszabb, mindenki egy illúzióval jött oda hozzám, a blog olvasása közben kialakított képpel a fejében. Mint amikor olvasunk egy könyvet, és a fejünkben összeáll egy kép, de az a kép csak a fejünkben létezik, és én ennek az illúziónak soha nem akartam megfelelni, mert ez nem én vagyok, pedig pontosan tudtam, mit akarnak látni, és azt is, hogy mit kéne láttatnom. benedekbence egy nem létező személy, amibe ugyan bele lehet szeretni, de engem, Balogh Tamást azonosítani vele pont olyan nagy hiba lenne, mint olyan életre áhítozni, mint amiket a filmeken látunk. A nők képesek elhinni az illúziókat, és keresni a tökéletes férfit egy életen át, mert ezt látták a mozikban meg a mesékben, ezért zabálják ezeket a romantikus szarságokat, de a férfiak sem jobbak, akik James Bondot látnak mindenkiben, akit csak egy kicsivel is tökösebbnek éreznek maguknál, ami, valljuk be, manapság nem olyan nehéz feladat.

Én is csak egy illúzió vagyok csupán nők ezreinek a fejében. Egy elképzelt karakter, egy első randi, ahol minden csodás és kibaszottul festői, akibe a neten keresztül beleszerettek, de minden első randit jó esetben követ egy harmadik, negyedik, ötödik, ahol telnek a hónapok, és a díszletek egyre inkább leomlanak, mert emberek vagyunk. Gyengeségekkel, jellemhibákkal, problémákkal, érzelmekkel, gondokkal, és kétségbeejtően nehéz időszakokkal, mert az élet mindannyiunkat próbára tesz és meggyötör. Máshol tart az életem, mint amikor elkezdtem írni ezt a blogot, már mások a prioritások számomra, mint akkor voltak, már nem a testemet építem, hanem az életem, a jövőmet, egy olyan vállalkozást, amiből hosszú távon nemcsak én, hanem ti is profitálni fogtok.

A Tilt 22 hónapja alatt, de főleg az elmúlt 1 évben rengeteg „barátom” lett. Jó páran megfordultak a Tilt körül ebben az időszakban, miközben egy olyan ritmusú életet kezdtem el élni, hogy hetek teltek el úgy, hogy 10 percem nem volt átgondolni, mi is zajlik körülöttem. Kiben bízhatok meg, ki az, aki csak bele akar ülni nulla hozzáadott értékkel egy felszálló ágban lévő vállalkozásba, amit a hónapok alatt annyi nehézséggel együtt és rengeteg munkával felépítettem. Most persze van, aki azt hiszi, hogy eltúlzom és felnagyítom a dolgokat, de egyáltalán nem erről van szó, és erre akkor jöttem rá, hogy itt valami nagyon nincsen rendben, amikor még a Tilt felső köreihez tartozó embereinek is konkrétan időpontot kellett hozzám kérniük, hogy mikor van legalább fél órám megbeszélni velük a Tilt jövőjét befolyásoló fontosabb dolgokat.

És én csak sodródtam az árral. Egyik találkáról mentem a másikra. Reggel 7-kor kezdtem. Fél 11-kor volt egy megbeszélésem a Budafoki úton, de már fél 1-re Pasaréten kellett lennem egy rádiófelvételen, aztán folyamatosan jöttek a programosok, a forgatások, találkozó újságírókkal, és ez így ment minden áldott nap hónapokon keresztül reggel 7-től este 11-ig, miközben kapcsolatban álltam a Tilthez közel álló emberekkel, akikre egyénenként jó, ha nettó 10 perc jutott, de azt is, ha lehet, tőmondatokban, mert mennem kellett tovább. És itt akkor még nem is beszéltem a Tilten meghirdetett programok lebonyolításáról, emellett ugye bejegyzéseket is kellett írnom, mindezt úgy, hogy folyamatosan valami újat mondjak, és továbbra is adjam azt a fajta energialöketet és megújulást, amit elvártak tőlem.

Ezen a ponton kicsúszott alólam a talaj. Elvesztettem az irányítást, és ezt akkor még nem tudtam, de kezdtem teljesen kiégni. Folyamatosan késésben voltam, szinte beestem a találkozókra, és már képtelen voltam utolérni magam. A rengeteg befektetett energia miatt ez az időszak volt a Tilt történelmének legsikeresebb időszaka, de egyben a legsötétebb is, mert olyan embereket bántottam meg és olyan embereken gázoltam át, akik nem érdemelték volna meg, de képtelen voltam figyelni rájuk vagy az érzéseikkel törődni, mert ekkor már csak túlélésre játszottam.

Hihetetlen energiákat igényelt ez az életforma, amit egyedül nem bírtam volna hosszú távon tartani, de a körülöttem lévő emberek alám dolgoztak, akiknek a segítsége nélkül nem tartana a Tilt ott, ahol most tart. Egész pontosan 8000 lájk 5 hónap alatt, ha számokban akarnám kifejezni. Ezeket az embereket nem becsültem meg eléggé, nem figyeltem rájuk úgy, ahogyan ők azt elvárták volna tőlem, teszem hozzá teljesen jogosan, de abban a felpörgetett időszakban egyszerűen nem maradt sem erőm, sem energiám rájuk, a problémáik kezelésére meg aztán főleg nem, mert mire végeztem az aznapi teendőimmel, és ők kerültek volna sorra este 11-kor, zombiként estem össze otthon a fáradtságtól, és itt már kurvára nem érdekelt, kinek mi a problémája.

Ezek az emberek mára eltűntek mellőlem, akiknek rengeteget köszönhetek, és akiknek már nincs alkalmam ezt személyesen elmondani.

A Tilt folyamatosan fejlődik, és folyamatos energiabefektetést igényel. Olyan munkálatok és annyi munkát igénylő folyamatok zajlanak a háttérben, amiről fogalmatok sincsen, és főleg arról nem, mit jelent lerakni egy vállalkozás alapjait, mert valljuk be, a Tilt már régen nem egy blog, egy ember személyes naplója, hanem jóval több annál, és ha erre magamtól nem is akartam volna rájönni, az élet rávezetett.

Magyarországon semmi sem egyszerű. Megtalálni a megfelelő szakembereket egy adott munkára messze nem olyan egyszerű, mint azt bárki is gondolná, és akkor az emberi tényezőkről még nem is beszéltem. Próbáljatok csak megszervezni egy meglepetésbulit a haverotoknak úgy, hogy a végén minden összeálljon. Pár embernek már ebbe beletörne a bicskája, nemhogy felépíteni valamit a szó szerinti nulláról egy olyan környezetben, ahol szinte az elejétől fogva támadják az embert. Ehhez vegyük hozzá az üzleti élet farkastörvényeit, a jogi útvesztőket, az állam sem az a személy, aki megkönnyítené az ember életét és az időközben utadba kerülő piti, kicsinyes emberekkel való küzdelmeket. Ha a mindennapi élet egy selejtező, akkor az üzleti élet a legbrutálisabb vágóhíd, ahol még az erős is elhullik, mert itt már nem arról van szó, hogy lefogyok vagy nem fogyok le, képes vagyok-e lemenni edzeni esőben, vagy éppenséggel találok-e munkát magamnak, vagy gondok vannak a párkapcsolattal. Az üzleti élet valami egészen más, ahol nem elég erősnek lenni, ahol ha nem vagy egy kibaszott gyilkológép, akkor egyszerűen eltaposnak, mert itt már minden a pénzről szól, azzal a bizonyos késsel a kezedben, amivel belevágsz a tortába, amiből ki akarod venni a részed.

Itt már megváltoznak az emberi kapcsolatok, egy idő után máshogy nézel az emberekre, már nem tudod, kiben bízhatsz, kiben nem, és az arányok is megváltoznak, mert amit régen soknak gondoltam, most mögé teszek egy nullát, és még így is minimum a duplája kell, hogy egyáltalán elinduljon az ember. Az üzleti élethez azonban ez még édeskevés, mert ha nincs meg benned az erő, a kreativitás, a problémamegoldó képesség, a helyes döntések meghozatala úgy, hogy ha a szituáció úgy kívánja, pillanatokon belül tudj döntéseket hozni, akkor elevenen megesznek, és mehetsz vissza ablaktörlőzni a benzinkútra vagy önéletrajzokat töltögetni a profession.hu-n. Ugyanúgy programban vagyok, mint régen, csak már nem a súlyokkal és távokkal küzdök, hanem az élettel, az önuralom és fegyelmezettség már nem a diéta betartásához kell, hanem tárgyalásokon, megbeszéléseken higgadtnak maradnom, kompromisszumokat kötve hideg fejjel döntéseket hozni és menni előre még akkor is, amikor ez a legnehezebb. A programotok során titeket a barátnők és barátok akadályoznak, engem ellenségek, rosszakarók és az üzleti élet ellenérdekelt hiénái, akik a pozíciójukat és a pénzüket féltik.

Mint említettem, pár dolgot le kell zárnom, és szembe kell néznem a múltban elkövetett hibáimmal. Zyzz-projekt, a könyv, a fenékformáló program, kaja-házhozszállítás, azaz olyan függőben lévő programok, amelyek a mai napig nem kerültek lezárásra. Minden egyes pont megérne egy külön bejegyzést, de ha nagyon akarnám, két szóban is össze tudnám foglalni. Túlvállaltam magam.

A Zyzz-projektet nagyon komolyan gondoltam, de a 43. napon, a Sequentia-videó elkészülte után pár nappal megadtam magam a programnak, mert sem fizikailag, sem fejben nem voltam képes folytatni. Egy új, igazán látványos, több hónapos átalakulás most ötödrangú kérdés az életemben. Jelenleg fontosabbnak tartom az energiáimat az új LifeT!lt megszervezésére és koordinálására fordítani. A kép a program 42. napján készült.

A LifeT!lt-könyvet idén augusztusra ígértem, júniusban kellett volna elkezdenem, és úgy terveztem, 3 hónap alatt megírom, de ez azzal járt volna, hogy kvázi 3 hónapra bezár a Tilt. 3 hónap, nulla bejegyzés.

Nagy múltú, komoly alappal rendelkező blogok sem biztos, hogy túlélnek egy ilyen hosszú időszakot aktivitás nélkül, mert a blog már csak olyan, hogy vagy írod, és folyamatosan friss tartalmakat teszel bele, ezáltal mozgásban tartva generálod annak fejlődését, vagy nem, és az olvasók fogják, és ahogy a Truman Show-ban, átkapcsolnak egy másik csatornára. Ezt egész egyszerűen nem kockáztattam meg, és a nyár alatt született posztjaim jelentős részét ide írtam le ahelyett, hogy a könyvem egy-egy fejezetét alkották volna. Kiadni a munkát béríróknak nem akartam, és azért valljuk be, egy könyv megírására, megszerkesztésére és tartalmi feltöltésére nem biztos, hogy elegendő lett volna 3 hónap, plusz szinte biztos, hogy szarrá pereltek volna azokért az infókért, amiket leírtam volna benne. Lett volna egy írónő, aki segített volna a megírásában, de persze én ezt a segítséget sem fogadtam el, mert úgy gondoltam, én jobban tudom. Az ilyen és ehhez hasonló, önzetlenül segítő szándékú embereket tömegesen utasítottam el. Vagy azért, mert nem bíztam meg bennük, vagy azért, mert egy hatalmas fasz voltam.

A fenékformáló programot a kezdetektől fogva egy buliprojektnek szántam. Megvoltak ugyan az alapok, és a kezdeti eredmények is látszódtak, de ez az egész inkább arról szólt, hogy igen, bazmeg, én ezt is megtehetem, hogy több száz jobbnál jobb csaj elküldi nekem a képét a fenekéről tangabugyiban. Tisztában voltam vele, hogy hatalmas indulatokat fog gerjeszteni ez a program, de ez is volt a célom. A csajok gyűlölni fogják ezeket a lányokat, mert ők már alapból úgy néznek ki, amit ők el akarnak érni, a srácok pedig nem nézték jó szemmel, hogy ennek az egész folyamatnak a közepén állok. Ez a program, mint ahogyan az a bizonyos tükörben fotózós kép is, egy klasszikus provokáció volt, amit tudatosan gerjesztettem.

Imádtam ezt a programot, és a lányok is szerették. Eljártunk együtt bulizni, minden edzés rohadt jó hangulatban telt, szerettem őket, és szerettem velük együtt dolgozni, az élet azonban úgy hozta, hogy bár nem akartam, de beleszerettem az egyik lányba. Nem terveztem, csak jött magától. A fenékformáló program elkezdődött, és minden tökéletesen ment. A lányoknak megvettem mindent, amit kellett nekik, és bár ekkor már totálisan be voltam táblázva, de rájuk soron kívül mindig szakítottam időt, mert szerettem őket, és a nyilvános fenékformálós edzések is menetrendszerűen zajlottak. Amikor minden szép, és úgy érzed, kurvára bejött az élet, ahogy az lenni szokott, jött a pofára esés. Az egyik FF-lány, akivel addigra már vastagon jártam, külföldön kapott munkalehetőséget. Én nem vagyok az a kapcsolatban élő típus, de ebbe a lányba beleszerettem. A lány elutazott, és engem innentől kezdve nem érdekelt a program. Ez a csaj volt a lányok között a falkavezér, és az ő hiánya a többi lányra és az egész programra hatással volt. Mindez az első beszámoló után pár nappal történt, és mivel én ezután már nem voltam ott velük, a program is elhalt, és már nem lehetett befejezni.

Itt vannak még a tápkiegek, aminek a létrehozása annyi munkával jár, hogy a pofám leszakad, és amihez a szerződéseket jövő héten írjuk alá. Itt van még a kajakiszállítás, aminek az elindításához megvannak az alapok, csak most kvázi minden pénzünket a tápkiegekbe tesszük bele. Hát ennyi. Ezeket az infókat mindenki tegye el magában oda, ahova jónak gondolja, mindenesetre érdekes időutazás volt ez a bejegyzés számomra  is.

Mindazonáltal.

Ahogyan azt a bejegyzés elején is írtam, a blognak a jelenlegi formájában vége van. Az új honlappal, az új emberek beépítésével és a teljes átalakulással véget ér egy korszak, amire mindig is jó szívvel fogok emlékezni, mert igaz volt. Igaz volt minden gondolat, a bejegyzésekben minden érzés, és igazak volt a kudarcok és a hibás döntéseim is. A régiek tudják, milyen volt ez a blog régen, az újak olvassák el az első 150 bejegyzést, és ne felejtsétek el, hogy volt egyszer egy LifeT!lt blog, ahol a szemetek előtt született meg egy új ember, aki önerőből, iszonyat szembeszéllel, a nulláról építkezve eljutott idáig. Egy élet fejlődésének a szemtanúi voltatok az elmúlt 2 évben, ami ezután jön, az már valami egészen más lesz.

És hogy mit hoz a jövő? Ezt fogom leírni a következő, A Jövő című bejegyzésben…