röviden

Múlt héten 85 éves korában elhunyt a nagyapám. Megviselt a halála, mert nagyon közel állt hozzám, de a temetés még ennél is nehezebb volt, mert bár belül szenvedtem, de ezt kifelé egy pillanatig sem mutathattam.

Most már lassan másfél éve játszom azt az embert, aki segít másokon, akiből erőt meríthet bárki, aki stabil és erős vezetője egy közösségnek, akiket a blog, a személyem, a diéták, a közös edzések és az egészséges életmód hozott össze. A temetés előtti napon találkoztam Kristóffal, és nem voltam valami jó állapotban. Akkor Kristóf azt mondta, hogy egyszerűen nem tehetem meg, hogy összezuhanok, mert a bástyák soha nem omolhatnak össze, egy vezetőt nem láthatnak sebezhetőnek, mert meginog a közösség hite, és ha nem lesz, akire tudnak hallgatni, ha nem lesz, aki erőt sugározva kijelöli az utat, és összefogja őket, akkor megindul a közösség lassú erodációja.

Én ezt nem akartam elfogadni, mert emberek vagyunk. Érzelmekkel, tragédiákkal, az élet adta ütések sorozatával, és van az úgy, hogy az ember egyszer csak földre kerül, majd időt kér, leül, és azt mondja, hogy akkor most mindenki elmehet a picsába. Az élet a blog írásának 19 hónapja alatt rengetegszer próbára tett. Nemegyszer akartam abbahagyni ezt az egészet, de igazából soha nem gondoltam komolyan. Az évek alatt aztán azt vettem észre magamon, hogy soha nem látott módon megerősödtem, de azt hiszem, erre szükségem is lesz, mert az engem ért támadások, ahogy fejlődik a Tilt, és lesz egyre jobban benne a köztudatban, egyre csak intenzívebbek lesznek, és rengetegen akarják majd a bukásomat látni. El kellett hát döntenem, hogy készen állok-e a jövő kihívásaira, és ha a válaszom igen, akkor egyszerűen csak mennem kell előre, semmi mással nem törődve, csak az álmaimmal, a terveimmel, ahol nem léteznek akadályok, és ahol nem létezhet olyan erős szembeszél sem, ami megtorpanásra bírhatna. Ha hiszek benne, hogy amit csinálok, az nagyszerű, márpedig hiszem, hogy a LifeTilt-rendszer egy fantasztikusan jó dolog, akkor nem lesz, aki az utamba állhatna, és higgyétek el, ez esetben jobb velem egy hajóban evezni, mint velem szemben állni. Aztán majd az idő persze eldönti, hogy amit csinálok, arra van-e kereslet vagy nincsen. Ha van, akkor senki nem állíthatja meg a Tiltet, ha pedig nincs, akkor a LifeTilt sem lesz más, csak egy múló emlék pár ember fejében.

A LifeTilt megtanított erősnek maradnom, nagyapám temetése pedig rádöbbentett arra az erőre, amivel én valójában rendelkezem. Féltem a temetéstől, és nemcsak azért, mert eltemettük a család egy mindenki által szeretett, meghatározó tagját, hanem mert fatert soha nem akartam sírni látni. Bármi is történt velünk, fater mindvégig tartotta magát, még akkor is, amikor pár könnycseppet nem lett volna szégyen letörölni az arcáról. Apám a bástyám, a példaképem, aki egész életében férfiként viselkedett, és példásan tartotta egyben a családot. A temetés előtti napon fater feljött hozzám, és elkezdett mesélni egy történetet nagyapámmal való utolsó találkozásáról a kórházban, amikor az apja kezét fogta, ő már nem volt magánál, és apu arra kérte nagyapámat, szorítsa meg a kezét, ha hallja. Erre nagyapám megszorította, elmosolyodott, kinyitotta a szemét, és apámra nézett…

Ennél a résznél elcsuklott apu hangja, és nem tudott tovább beszélni. Így köszöntek el egymástól, és fater ezt a sztorit egyszerűen nem tudta végigmondani. Én ültem az ágyon, néztem magam elé, ő kiment a szobából, és ez volt az a pont, amit soha nem akartam látni. Egy könnycsepp semmi, és teljesen érthető, ha az ember elveszíti az apját, de ott, akkor megértettem, mit is jelent, ha a bástyák leomlanak. Nem tudom, ki volt már temetésen, és ki veszítette már el egy közeli hozzátartozóját, de mint mindig, ilyenkor is kell valaki, aki stabil marad, és összefogja a családot. Ezt a felelősséget apám vitte a hátán, de a temetésen nem bírta el a súlyt, ami ránehezedett, és nekem kellett a helyébe lépni, és erősnek mutatkozni. A temetés napján jöttem rá, hogy már nemcsak otthon nem zuhanhatok meg, ha valami probléma van, hanem itt sem mutatkozhatok gyengének soha, mert ami nekem apám volt, az több száz embernek én vagyok. Amikor utoljára köszöntem el nagyapámtól, tudatosan úgy búcsúztam el tőle, hogy a szemébe néztem, és azt mondtam, „később találkozunk”. Ez így is lesz, csak nekem még van egy kis dolgom itt a földön.

Nyugodj békében, nagyfater, nagyon szerettelek…