röviden

Két amerikai pszichológus, Howard Gardner és Abraham Maslow az LSD-25 nevű kábítószer emberi elmére való hatását szerette volna érzékeltetni, amelyet egy grafikuson keresztül kívántak bemutatni.

Az LSD-25 az egyik leghírhedtebb kábítószer, amit az amerikai kormány alkalmazott még az 50-es évek végén a tengerészgyalogosokon abban a reményben, hogy a szer hatására felgyorsul a gondolkodásuk, és megszűnik a félelemérzetük, még a legembertelenebb körülmények között is.

Az LSD-25 persze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A katonákra gyakorolt hatásuk a mai napig ismeretlen, és ahogyan azt már megszokhattuk, úgy ennél a kísérletnél is lezárták az aktákat, ahogyan azt tette az amerikai kormány a kísérleti atomrobbantások és minden olyan tevékenysége során, amelyre nem lehet észszerű és emberi magyarázat.

A két amerikai pszichológus ha nem is ennek kiderítésére, de a szer emberi elmére gyakorolt hatására mindenképpen kíváncsi volt, így egy nyílt felhívást tettek közzé, amire végül is egy Nick Müller nevű grafikus jelentkezett.

A kísérlet során a grafikusnak időről időre le kellett rajzolnia a kutatást vezető pszichológust, miközben folyamatosan adagolták neki az LSD-25 nevű kábítószert.

Az első rajz 20 perccel az első adag bevitele után készült. A kutatást vezető orvos feljegyzései alapján nem volt kimutatható a grafikuson az LSD hatása.

Ez után a rajz után Müller megkapta a második adag LSD-t is. 85 perccel az első rajz után a kutatást vezető orvos már euforikus állapotról számol be.

Müller: „Mindent olyan tisztán látok. A rajzot, magamat, téged, mindent… Alig tudom irányítani a ceruzát, olyan, mintha önálló életre kelt volna, magától akar működni.”

85 perc múlva már így néz ki a grafikus rajza.

A harmadik rajz 2 és fél órával a kísérlet megkezdése után készült. Az orvos szerint az alany rendkívül koncentráltnak tűnik.

Müller: „Jók a körvonalak, de szerintem kicsit élénkek. Az zavar a rajzban, hogy a színek állandóan váltakoznak. Fura, hogy a vonalak már megvannak, nekem csak követnem kell azokat. Úgy érzem, hogy a tudatom abban a testrészemben van, amire összpontosítok. Én vagyok a kéz, a karom, a nyelvem…”

2 perc múlva Müller elégedetlenül félrelöki az előző rajzot, és új lapot húz elő.

Müller: „Az előző rajz szar volt. A körvonalak jók voltak, de az összhatással nem vagyok elégedett, és azt csak most veszem észre, hogy a kezem körvonalai is furcsák, nincsenek ujjaim, nem tudom így rendesen lerajzolni… Ez is szar lett. Abba is hagyom, csinálok egy másikat.

2 óra 35 perccel az első adag bevitele és 3 perccel az előző kép után elkészül a következő rajz.

Müller: „Mindent egy lendülettel fogok megrajzolni… nem állok meg… egyetlen vonallal mindent, így lesz tökéletes… nem szakadhat meg!” A rajz elkészülte után a grafikus röhögőgörcsben tör ki, majd észrevesz valamit a padlón, és elkezdi meredten figyelni.

2 óra 45 perccel az első adag bevitele után Müller megpróbál belebújni a krétákat és ceruzákat tartalmazó dobozba, és nem reagál semmire a külvilágból, nem lehet hozzászólni. Lehetetlen szavakkal kommunikálni vele. Nem reagál semmire, majd nagy nehezen megérti, hogy rajzoljon egy újabb képet. Elkezdi, miközben folyamatosan magában beszél.

Müller: „Én vagyok… minden van… az arcod… összekapcsolódva… aki…” Az orvos szerint Müller folyamatosan dúdol, mire az orvos megkérdezi, mit dúdol, erre Müller ezt a választ adja: „A fejemben a zenét… a hangok…

4 óra 25 perccel később az orvos szerint Müller az elmúlt két órát csöndben, a sarokban feküdve töltötte, miközben a kezeivel integetett. Majd hirtelen felkelt, és visszaült az asztalhoz. Ezúttal grafit helyett vízfestéket és ecsetet választott.

Müller: „Ez lesz a legjobb rajzom. Olyan, mint az első, csak sokkal jobb. Figyelnem kell, mert a testem uralkodik felettem. Félek, elvesztem az irányítást a mozdulataim felett. De ez nem történhet meg, mert tudom. Én tudom.” A rajz utolsó 10-15 ecsetvonásánál Müller minden kézmozdulata előtt fut egy kört faltól falig.

5 óra 45 perc telik el a kísérletből. Müller megállás nélkül járkál a szobában. A teret vizsgálja. Megnéz minden repedést, elmozdítja a bútorokat, és percekig a lámpát kapcsolgatja, figyeli a teret, és a legapróbb hangok után megy.  Majd egyszer csak megáll, és ismét leül rajzolni.

Müller: „Újra érzem a térdeimet, azt hiszem, kezd múlni a drog hatása. Ez egy kurva jó rajz lett, de a ceruzát alig bírtam tartani, nagyon nehéz volt. (kréta volt a kezében)

8 órával az első adag LSD bevételét követően Müller a sarokban lévő ágyon ül, és folyamatosan konstatálja, hogy megy ki belőle a szer hatása, és már csak néha látja úgy, hogy eltorzul a környezete. Ezután megkérik, készítsen egy utolsó rajzot, mindenfajta lelkesedés nélkül leül, és unottan belekezd.

Müller: „Nincs semmi mondanivalóm erről a rajzról… Szar… Rossz és unalmas. Hagyjanak békén, hazamegyek.”

Forrás: cowboysbooks