röviden

Ennek a csajnak a blogját pár órával ezelőtt találtam meg, és milyen kurva jól tettem, hogy megtaláltam, mert a stílusa óriási, és tökéletesen visszaadja azt az életérzést, amiken keresztülmennek a nők, azaz a váltás előtti utolsó nagy elhatározást, amire szüksége lesz mindenkinek a LifeT!lt-program elvégzéséhez.

Kétfajta embertípust szeretek. Azokat, akik átmennek a piroson, és az olyan csajokat, akiknek stílusuk van és valódi egyéniségük. Nem sok ilyen lány van, úgyhogy nagyon meg kell becsülnünk őket, hát még ha a tetteikkel példát mutatnak, írásaikkal motiválnak másokat, és szavaik erőt adnak másoknak a tespedés elleni küzdelemhez. Az utóbbi időben, ha jól vettem ki a blog körüli szeizmikus rezgéseket, akkor elindulni látszik végre nagyobb számban is az a folyamat, amikor is egyre nagyobb számban kuporodnak rá emberek az életmódváltó programjukra, és ennek a folyamatnak az egyik lelki kivetülése ez a lány is. Ő már felébredt, és csinálja (8 nap alatt –4 kg), aki meg nem, az tegye fel magának a kérdést, hogy mégis mitől lett ennyire ótvaros nagy fostenger, hogy még mindig nem képes elkezdeni, és megváltani legalább a saját világát…

http://jatsszhogylatszodj.blog.hu/

Van ez az akaratdolog. Amikor kitalálsz valamit, és folyamatosan azon pörög az agyad, hogy meg kéne csinálni. Velem ez még ilyen keményen sosem történt meg. Meg kéne csinálni…

Akkor megcsinálom. Adottak a körülmények. Hogy változtatni akarok magamon.

Az akarok szóval kibékültem egy ideje. Nem csak negatív dolgokkal lehet kapcsolatos, mint oly sok évig hittem. Csak hárítás volt, hogy az akarat csúnya, sötét dolgokhoz köthető. Kurvára nem. Létünk alapja. Mondhatom szebben is: szeretném. Szeretném, hogy elérjem a célt, hogy büszke lehessek magamra. Ez az év ilyen. Új dolgokat fogadtam be, szemléleteket. Már nemcsak ülök a seggemen, és álmodozok. Hanem építek. Életet magamnak. Vagy ha úgy tetszik, megpróbálom a sok elcseszett szarságból kihozni a legjobbat. Kitartó vagyok-e? Eltökélt? Nem tudom. Ez még nekem új. Minden mostani érzésem és vágyam egészen fiatalka.

Van egy ember, aki hatott rám. Nem ismerem őt, és valószínűleg nem is fogom. Eleinte gyűlöltem. Őt. Azt, amiket ír. A stílusát, „nagypofáját”, az „okoskodását”, azt, ahogyan a nőkről ír, az egoizmusát. Aztán azt mondtam, bazmeg, te nem őt utálod, hanem magadat. Miért olvasod, ha nem tetszik? Ő olyan, amilyen, közödnincshozzá, ne azt nézd, hogyan, hanem hogy MIT ír. A körítés lényegtelen. Azóta már máshogy látom, szinte szimpatikus lett. Nem azért lett az, mert ismerem. Hanem mert pont ilyen stílusra van ahhoz szükségem – mintegy támogatásként –, hogy elérjem azt, amit AKAROK. Világnézet, gondolkodásmód, semmi, semmi nem számít, csak az, hogy rávilágított, hogy kibaszottul utálom magamat.

Mert van egy titkom. Nem tetszem magamnak. Mondhatja bárki, hogy milyen kurva jól nézek ki. A nagymamámtól kezdve az exeimen át a barátnőkig, haverokig. Nem fogom elhinni addig, amíg ÉN nem azt látom a tükörben, amit látni akarok. Nincs is itthon tükör, bazmeg, hát nem véletlen, csak a liftbeni tükörben látom magam kabátban, de azt se sűrűn, mert egyemeletnyit még én sem liftezek. Oké, ha elmegyek egy szórakozóhelyre, még mindig relatívan nézve „sokan megdugnának”. Ki nem szarja le, ha úgy élem a mindennapjaimat, hogy egyrészt rohadtul egészségtelenül, másrészt pedig abban a tudatban „tengődök”, hogy utoljára 7-8 éve néztem ki úgy, hogy jól éreztem magam úgy, ahogy vagyok. Na ez nem mindegy.

Jönnek a hisztik, a frusztrációk, az, hogy állok az utcán, várok valakire, és ha 10 perccel később jön a megbeszéltnél, kb. már a falhoz lapulok az idegtől, hogy „bazmeg, kövér vagyok, úúúristen”, mert rámjön ez a para (honnan, honnan nem, régen sosem volt ilyen).

Jön az, hogy a pasimnak rinyálok, hogy szarul nézek ki (hát biztos, hogy unja, mint a fene), kb. féltékeny vagyok mindenkire, aki él és mozog. Mindenkire, aki jobban néz ki, mint én, és azokra is, akik rosszabbul, mert magamat még a reális tehénségemnél is tehenebbnek látom… Mondhat bármit, szokásos blabla „nem vagy kövér”, „te vagy a világon a legjobb nő”, LÓFASZT. Lófaszt. Most azt hagyjuk, hogy ő hogy néz ki, azt is, hogy lehetne-e jóképűbb pasim, vagy neki akár ezerszer jobb csaja. Nem számít. Velem van, az okát ne firtassuk, lehet, hogy elégedett velem, lehet, hogy csak kamuzik (ez utóbbira jobban hajlok), de mindez nem számít, mivel én nem vagyok elégedett. Ha végigcsinálnám A Programot, eredménnyel, az is lehet, hogy nem jönne be neki. Viszont nekem igen. Elég volt. Az akaratgyengeségből. Az elmúlt egy hónapban szellemileg bizonyítottam magamnak. Hogy képes vagyok belső megújulásra. Közhelyesen szólva letettem valamit az asztalra. Akkor most játsszunk tovább az akarattal, jó- és rosszakaróimat különösképp leszarva, aggályaikat, kételyeiket semmibe véve. Lássuk, hogy képes vagyok-e külső megújulásra is. Mert szeretném, ha képes lennék. Mert akarom. Kipróbáljuk. Én meg én.

Adott egy diéta, mellé egy edzésprogram. Kiválasztottam az időbeni, anyagi képességeimnek megfelelőt. Nem kell hozzá semmi, csak az akaratom. Meg egy kurva futócipő. Egyszerűen hangzik? Ja, csak nem az. Kiderül. Ez a jó ebben az élet nevű baszkódásban. Hogy elég hamar kiderülnek a dolgok.

Van egy titkom. Nem tetszem magamnak. Merészség magamtól, de elkezdek ezen válToztatni. Hát hajrá.

Nem vagyok benne 100%-ig biztos, de asszem, ez a csaj tette fel Formspringen nekem ezt a kérdést, mivel így ír a blogjában…

Jó kedvem van, ugyanis 8 nap alatt 4 kilót fogytam, ez tegnap derült ki. Nem kényszerből mértem magam, hanem hogy „kezdési adatokat” dokumentáljak, és hát… megdöbbentő volt. Erőt ad, hogy folytassam, noha –4 kiló nélkül is folytatnám.