Hétfőn véget ért a 30 napom.

Ha tudom, hogy ilyen nehéz lesz soha nem kezdtem volna bele. Ha tudom, hogy a fiamhoz ennyire közel kerülök, sokkal hamarabb bele kezdtem volna.

Még a gimnáziumban volt egy történelemtanárom, aki egy ritka nagy mogorva farok volt. Soha nem érdekelte semmi, nem hatotta meg őt semmilyen sztori, nem volt tekintettel senkire és semmilyen külső körülményre. Soha, de ezt úgy kell elképzelni, hogy tényleg soha, egyetlen másodperccel sem maradt tovább bent az osztályteremben. Amikor kicsengettek felállt, és egy büdös szó nélkül kisétált. Szerintem a nevünket sem tudta, de abban is biztos vagyok, hogy őt ez nem is érdekelte.

Jött, megtartotta az órát és kiment.

1,9-re rezzenéstelen arccal buktatott, ha valaki 3 másodperccel becsengetés után jött be a terembe igazolaltalan órát adott, és úgy általában halálos nyugalommal szart bele mindenbe, ami nem arról szólt, hogy tananyag, felelés, dolgozat.

Aztán egyik nap minden megváltozott. Bejött, leült a székére és mosolygott. Na mondom basszus most vagy nagyon nagy szarban vagyunk, vagy mindenkit legyilkolt a Blaha Lujza téren és végre megnyugodott.

Mosolygott a székében, aztán belekezdett.

Azt mondta ne haragudjunk, de ma nem tudja megtartani az óráját, mert tegnap lánya született.

Majd ez az ember, akinek eddig semmiféle kapcsolata nem volt velünk, nem beszélgetett, nem kereste a társaságunkat, sőt a teremből kirohanásaival esélyt sem adott, hogy akár csak bemutatkozzunk neki, szóval ez az ember ott ült velünk szemben és 45 percig arról beszélt üveges tekintettel, hogy milyen csodálatos dolog is apává válni.

Az ember elmesélt mindent. A mai napig emlékszem egy mondatára, amikor arról beszélt, hogy egy idő után már csak ő értette meg azt amit a felesége mondott a szülőágyán, az orvosok tőle kérdezgették, hogy mit mond a felesége. Ennyire összehangolódtak, meg volt még valami mélység is amire már nem emlékszem, de ez a mogorva, rideg, abszolút távolságot tartó ember ott előttünk majdnem elsírta magát a boldogságtól, miközben a lánya születésének minden érzelmi részletét elmesélte.

Nem értettük mi történik. 16 évesek voltunk, nem tudtuk hova tenni ezt az egészet. Mármint mi srácok nem értettük, a lányok transzba esve élték át a tanár által megidézett élménypillanatokat.

Mi inkább azt nem értettük, speciel én rohadtul nem, hogy hogyan válhat egy ennyire távolságtartó, érzlmektől mentes emberből egyetlen nap leforgása alatt egy oylan valaki, aki legszívesebben magához ölelné az egész világot.

Akkor még nem értettem, azóta már bőven értem.

A gyerek születése mindent és mindenkit megváltoztat, és amikor megszületik, te akkor érkezel meg.

Amire addig azt hitted boldogság, akkor még nem tudtad milyen érzés ha a gyerek rajtad alszik el, amire addig azt hitted büszkeség, akkor addig még nem láttad a gyereket először felállni, nem hallottad először beszélni, nem láttad napról-napra fejlődni.

Nem tudom, hogy valaha is voltam-e olyan boldog mint ebben a 30 napban de mondom mindezt úgy, hogy nem egy napon csúsztam képletesen a földön kegyelemért könyörögve.

Ahogy a tanáromat a gimnáziumban, úgy mindannyiunkat megváltoztatja a gyerekeink érkezése és igazából ekkor tudatosul bennünk, hogy egész addigi életünkben ide tartottunk. Az egész életünk a megfelelő társ megtalálásáról szól, akivel egy napon közös gyerekeink születnek majd.

Hosszasan ecsetelhetném még ezt, de akik már szülők, azok pontosan tudják miről beszélek, akik meg még nem, azoknak azt kívánom, hogy minél hamarabb tapasztalják meg ezt. Iszonyat nehéz lesz, őrült nagy szopás az egész, elviselhetetlen a teher és hatalmas nyomás lesz rajtad, és tudod mi lesz még? Ez lesz az életed legboldogoabb időszaka függetlenül attól, hogy milyen kalandokban volt részed, hova utaztál, milyen bulikban voltál, milyen sikereket értél el, mennyit keresel, ki voltál régen, vagy ki vagy te most.

Ez jobb lesz. Sokkal jobb lesz.

Így végezetül pedig köszönettel tartozom, elsősorban a feleségemnek Reninek, aki társ volt ebben a cserében, és aki nélkül tényleg nem tudtam volna ezt megcsinálni.

Aztán köszönöm azoknak az anyáknak, akik 30 nappal ezelőtt láncfűrésszel akartak legyilkolni az ominózus “mit akarnak a nők miért nem jó nekik otthon “ bejegyzésem miatt. Ha ők nem zúdítanak rám ilyen iszonyatos haragot, akkor sohasem kezdek bele ebbe az 1 hónap itthonlétbe, és én talán sohasem tudom meg, hogy milyen az, amikor valóban apa az ember, nem csak egy férfi, aki a hazaadott pénzével úgy gondolja, hogy le is tudta ezt az apaság dolgot azzal a felkiáltással, hogy “de hát én tartom el a családot”. Igen ez a férfi voltam én is.

És persze köszönöm azoknak is, akik végig követték ezt a 30 napot. Láttalak Titeket, olvastam a kommenteket. Örültem, hogy itt vagytok, és örültem azoknak az anyáknak is, akik rám köszöntek, vagy megállítottak az utcán és kitartást kívántak nekem.

Május 6.-án Az Itthon a Gyerekkel 30 nap megjelenik könyv formájában is. Van pár bejegyzés amit megírtam ugyan, de nem tettem ki az oldalra. Ezek a bejegyzések benne lesznek a könyvben a már publikát napokkal együtt, a 30 nap egészben. A könyvből ezer darab fog elkészülni.

Köszönöm még egyszer, hogy itt voltatok és végig követtétek ezt a 30 napot. Most egy kis időre visszavonulok, hogy megírjam azt, ami az egész LifeTILT jövőjét alapjaiban, és évekre fogja meghatározni.

Amint kész vagyok érkezem, addig is sziasztok.