Nehéz napok állnak mögöttünk és nekem valahogy nem is volt kapacitásom írni. Most, hogy kezdünk kilábalni belőle, azt mondhatom ez az első nap, amikor senki nem sír. Megérkezett a tavasz, én egyre jobban mozgom és kimentem Ádámmal a kertbe. Születése óta különösen lekötik a növények, széltől hajladozó faágak, bokrok. Sétáltunk, kavicsokat szedtem ki a szájából és kezdett minden újra jó lenni.

Nem vagyok az a típus, aki szétesik. Bírom a fájdalmat, küzdök a nehézségekkel, ez egy ilyen családi örökség nálunk, a szívósság. Dédmamám, aki dédapám korai halála után egyedül nevelte a nagymamámat, két műszakban dolgozott a gumigyárban. Szépen befalazta a saját kezével a kisszoba ajtaját, amikor a betelepítések zajlottak. Ide nem jön senki, kész, a családot meg kell védeni. 

S valóban, egyszer az életemben arra készültem, hogy hanyatt dobom magam és napokig szenvedni fogok, hazacsoszogtam a kórházból és Ádám azonnal előadta ezt a hasmenéses betegséget. Szóval lehet egy anyának betegnek lenni? Lábadozni, pihenni? 

Nem lehet, mert a családot meg kell védeni és ha a gyermek beteg, akkor anyuka felkel az intenzívről is, nem számít. Úgyhogy szombaton hazajöttem az Onkológiáról, vasárnap pedig már a János kórház gyerekosztályán ücsörögtem a gyerekkel, ahova Tomi reggel hozta be Ádámot, mert félt, hogy kiszárad. 

Este azt mondtam Tominak, hogy alapesetben én maradnék itt a gyerekkel, ha nem lógna ki belőlem egy ballonos drain és nem 3 napja műtöttek volna, de így nem tudok. Ádám jókedvű volt, játszott, nyakalta a teát, semmi értelmes indoka nem volt ott tartani éjszakára és ha nekem kellett volna vele ott maradni, én hazahoztam volna inkább. De Tomi úgy döntött, maradnak még valameddig és hazafelé a taxiban én azon gondolkodtam, mennyit változott ebben is. 

Én nem mondom, hogy könnyű ezt csinálni, de azt sem, hogy hatalmas tudomány. Kihordani, megszülni egy gyereket biológiai adottság, felneveléséhez pedig éppenséggel elég, ha ellátod és annyira odafigyelsz, hogy ne haljon meg. 

De JÓL felnevelni? Odafigyelve, türelemmel, mindig tettre készen, feltétel nélküli szeretettel, odaadással, jó pedagógiával, határokkal, keretekkel, bíztatva, támogatva… ez tudomány. Tomi az első két hetet azzal töltötte, hogy az előbbit abszolválta. Gyerek életben maradt, de az általam gondosan kialakított napirendje felborult, elkezdett össze-vissza enni, random időpontokban aludni és az egész hangulata nyűgössé válni. Növekvő aggodalommal szemléltem, mi lesz ebből, Istenem, két hétbe telik majd, mire visszaállítom! Elmondtam neki, hogy ez így nem jó, a gyereknek keretek kellenek, következetesség, kiszámíthatóság. 

Egyik nap azt vettem észre, hogy a cumisüvegében almalé van. Azonnal kiöntöttem és kérdőre vontam, a gyerek megissza és szereti a vizet, mégis minek itatja almalével? Ráadásul iszik pohárból, miért kell a cumisüveg? Tudod, milyen finom kis türelemjáték, mire megtanítod a gyereket pohárból inni. Hányszor öltözteted át, mert a nyakán folyik le a víz, hányszor vered hátba, mert túl nagyokat kortyol és félrenyel, hogyan dícséred, bíztatod, hogy nagyon ügyes, nem kell a buta cumi. Aztán kész, jön apuka, megtölti a cumisüveget almalével, a gyerek meg kiveri a kezemből a vizes poharat, hogy ugyan mit akarok én ezzel, amikor ezerszer jobb cucc jön abból az üvegből és még a földre is le lehet dobni. Visszafejlődik 4 hét alatt, megőrülök. Ha én is itthon voltam, azt vettem észre, hogy nem tudom mit akar a gyerek. Most éhes, vagy álmos, vagy mi van vele? Korábban tudtam, mikor evett, de most össze-vissza eszik. Tudtam, hogy ha nyafogni kezd reggel 10 körül, akkor álmos és jön egy fél órás alvás, de most nem akar aludni és nem értem a saját gyerekemet. 

Azt hittem, ha valamit csak be kell tartani (amit leírtam az elején) az könnyebb lesz, de mintha nem hinne nekem. Mintha csak egy úri huncutság része lenne az a néhány alapelv, miszerint én a gyerekeket nevelem.

De mi anyukák tudjuk, hogy mindennek megvan a következménye. Nem lehet csak úgy kihagyni egy alvást napközben, nem nem. Tedd fel a kezed, ha ültél már az autóban egy órát, mikor a gyerek elaludt. Nem indultál haza időben egy programról és most itt olvasgathatod a híreket egy órán át, hacsak nem akarsz egy nyűgös gyereket vonszolni magad után egész délután.

Nem lehet a gyereket a szőnyegen ülve etetni zabkásával, mert hatalmas hisztéria lesz, amikor legközelebb be szeretnéd tenni az etetőszékbe. Sorolhatnám, de felesleges. Tomi olyan volt ebben a két hétben, mint a kezdő anyuka, aki a megúszásra megy, csak ez a nap teljen el, csak most maradjon csendben, aztán mi lesz később, azzal nem foglalkozunk. Nem tudok rá haragudni, annak idején én is sok ilyen hibát elkövettem. Később megkaptam a legjobb tanácsot gyerekneveléshez: mindent úgy kezdj, ahogy folytatni akarod. Szóval remélem, nem így akarja folytatni.

Két hét alatt nem lehet ezt megtanulni, valakinek sosem sikerül. De bíztató, amit csinál, lelkes és ahogy kezdi kiheverni az első pofonokat, egyre inkább ébred benne az igény, hogy jobban csinálja. Hatékonyabban, szervezettebben, magasabb szinten.

Szóval felrúgta a szabályokat, nem tartotta be, amiket mondtam és kezdett elszabadulni a pokol. Most már kezdi látni, hogy  mindennek, amit mondtam, oka van és annak érdekében, hogy a gyerek mosolygós, kiegyensúlyozott legyen és ő se menjen rá idegileg, az ad hoc nevelést el kell vetni.

Sokszor láttam már, hogy a gyerek érkezése a legelvetemültebb emberekből is kiváltja a Pálfordulást, de mindig újra és újra meglep, mennyivel jobb emberré tesznek minket a gyermekeink. Tomi felelősségteljes, türelmes, belátó lett, aki képes a maga igényeit hátrébb helyezni a család, a gyerekek mögé. Nem ebben a két hétben természetesen, ez egy hosszú folyamat eredménye. De ez a 30 nap most olyan, mint egy szigorlat az államvizsga előtt, ahol mindenről számot kell adnod, amit előtte évekig tanultál. Átment, APA lett, én aláírom a “diplomáját”.