Az életem elmúlt 30 évében már megtanultam, hogy ha nagy a nyomás, ha nehézségekkel találod szemben magad, akkor nem megijdve meghunyászkodni kell, meg kiskapukat keresgélve azt nézegetni, hogy hogyan lehetne könnyebb, hanem oda kell állni, és még jobban bele kell magad tenni. 

Tegnap azt írtam, hogy ez a gyerekkel való otthonról kimozdulás, nem csak simán egy rossz élmény volt, hanem simán megtörte a “jaj de jó” itthon a gyerekkel lendületemet. Tegnap azt írtam, hogy nagy valószínűséggel a következő hetekben sehova sem megyek a gyerekkel, amit egészen másnap reggelig így is gondoltam, aztán eszembe jutott, hogy velem nem lehet szarakodni. De főleg nem az 1 éves fiam fog, úgyhogy úgy döntöttem, elmegyünk bevásárolni. De nem ám úgy csak leugrok a sarki fűszereshez egy liter tejért, hanem rendes nagybevásárlás.

Írtam, hogy mennyire elfáradtam tegnap és, hogy jó lenne, ha ki tudnám aludni magam, amiben Ádám természetesen abszolút társ volt, hiszen az éjjel, óránként felkelt, úgyhogy egy laza 3 órás alvással, abszolváltam is a dolgokat, és így futottunk neki a bevásárlós napnak. Fáradtan, de már okosabban.

Azért írom, hogy okosabban, mert rájöttem, hogy eddig mindent úgy akartam csinálni, ahogyan Renitől láttam. Úgy akartam öltöztetni, abban a ritmusban, azokat a ruhákat ráadni. De ez nagy hiba. Nem azért, mert Reni nem csinálja jól, hanem mert ezt lehet sokkal egyszerűbben is csinálni, úgyhogy elkezdtem racionalizálni.

Tegnap a gyerek cipőjével szívtam a legnagyobbat, most kerestem neki egy mamuszt, és azt adtam rá.

Pillanatok alatt a gyereken volt, és ez volt az a pont, amikor megint azt éreztem, menni fog ez a 30 nap. Úgy fog menni, ahogyan én szervezem, ahogyan én alakítom. 

A gyerekről most én gondoskodom. 

A gyereket lefárasztom délelött, amikor elkezdi dörzsölni a szemét, akkor már álmos, na ekkor adok neki enni, aztán egyből megy aludni. Amíg alszik, mindenét összeteszem, kikészítem a ruháit, összeteszem a zsákját, és amikor Ádi felkel, már minden készen van és indulhatunk is. 

A gyerekre való felügyelet minősége, csak szervezés kérdése. Ha jól csinálom, és megszervezem, akkor jelentősen megkönnyítem magamnak ezt a 30 napot, de ha rosszul csinálom, akkor az egyik sarokban fogok nyüszíteni már délután 3-kor.

A budaörsi Tescoba mentünk.

Általában, amikor Reni elküld bevásárolni, mindig a kezembe nyom egy rohadt hosszú listát, hogy mit kell vennem, milyen márkát, a tojásos dobozokat mindig nyissam ki, hogy nincs-e benne eltörve tojás, és még pár ilyen, számomra teljesen felesleges hülyeség, de elfogadtam, hogy ez van.

De nem most.

Lista most is volt nálam, és éppen elő akartam venni, de aztán megálltam, és azt mondtam magamnak, hogy nem. Szarok a listára. Enyém ez a 30 nap, én gondoskodom most a gyerekről, azt veszem neki amit jónak gondolok. Eltettem a listát, és úgy vettem le a polcokról a dolgokat, amit az Ádinak fogok majd adni. Persze azért követtem Reni alap listáját, hogy mit ehet a gyerek, meg mit nem, de most nem expedíción voltam, hogy megtaláljam azt a bizonyos márkát.

Ahogy sétálgattam, egyszer csak azt éreztem, hogy jól vagyok. Éppen a felvágottak előtt sétáltam, amikor azt éreztem, hogy az életem rendben van, jól érzem magam, Jó itt lenni a fiammal.

És tudjátok még mit éreztem? 

Hogy rohadtul férfi vagyok. Rohadtul férfiasnak éreztem ezt az egész szituációt, azt az élethelyzetet, hogy apa vagyok. 10x férfiasabbnak éreztem magam, mint amikor az éjszakában arcoskodtam, és kb. 100x férfiasabbnak éreztem magam, mint amikor még egyedül éltem, és a huszonéves kis picsákat kúrogattam.

Én azt gondolom, hogy jó apának lenni, a legférfiasabb dolog. Bevásárlás közben is, egy játszóházban is, bárhol. És ugyanezt gondolom a nőkről is. Számomra egy nő ha jó anya, akkor az a szemeben a nőiesség esszenciája és a legtöbb amit nőként elérhet. Ez lehet most pár embernek nem tetszik, de nekem ez a szubjektív véleményem, én ezt így gondolom. Így gondoltam régebben is, és a fentiek tükrében, most még inkább így gondolom. 

 A vásárlás mellesleg totális sikerrel zárult. Ádi hazafele úgy aludt el a kocsiban, hogy egy másodpercig nem sírt, és ha valaki Ádit ismeri, akkor tudja, hogy ez mennyire ritka alkalom.

Hazaértünk, letettem aludni, és itt jött egy új érzés.

Unatkozom.

Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Persze lett volna teendő, de akármire is gondoltam, hogy mit kéne csinálnom, kizárólag házimunka jutott eszembe, ami megmondom őszintén egy kicsit elvette az életkedvemet, úgyhogy megtettem azt, ami a legjobb ötletnek bizonyult.

Áthívtam a barátaimat vacsorára. 

Na, ezt nem kellett volna, mert ezek a barát áthívós vacsorák most, hogy kvázi én viszem a háztartást egészen máshogyan néznek ki, mint ahogyan én emlékeztem ezekre az összejövetelekre.

Hívtam Renit, hogy este jönnek vendégek. Hányan?- Kérdezte. Mondom 8-an. – Az jó és mit fognak enni?

Bazmeg…

Én még életemben nem főztem vendégeknek, de nem is ez a baj, hanem az, hogy nem tudok, ami még ennél is nagyobb baj, hogy nem is akartam. Teljesen elképzelhetetlennek tartom jelenleg, hogy 8 embernek vacsorát főzzek, azt meg még inkább, hogy meg is egyék, mert egészen biztosan, borzalmasan szar lett volna. Hívtam az éttermet, tudnak-e 8 személyre vacsorát csinálni. Tudtak.

Senkit nem untatnék az est további részleteivel, szorítkozzunk csak a lényegre.

Ha te viszed a háztartást, neked kell ugrálni egész este a konyha és az asztal között.

Nem értem, miért kell tányérba tenni azt az ételt, amit pont úgy csomagoltak be, hogy azt dobozból is teljesen jól lehessen enni.

Nem értem, miért nem lehet borospohárból üdítőt inni, miért kell ehhez külön pohár. Hát nem ők mosogatnak utána, basszameg. Ugyanez, igaz a tányérokra is.

Éhes vagyok mint az állat, épp elkezdenék enni, erre a gyerek rángatja a nadrágomat. Reni néz rám, és azt mondja, etesd meg. Ezt nem hiszem el, mondom. És elkezdem etetni a gyereket, azzal a levessel, amit mindennél jobban szerettem volna megenni, de mindezt úgy, hogy körülöttem mindenki eszik. Igen a Reni is.

Miután a gyerek jól lakott, és amikor elkezdhettem volna végre enni, akkor nem kezdtem, mert a gyereket le kellett fektetni. Vacsoraasztal otthagyás, fürdetés, esti tej készítés, altatás.

Mire visszaértem, minden kaja kihűlt.

Minden napnak van egy legrosszabb része, a mai napon, ez este 10 után érkezett el, amikor elmentek a vendégek. Én éppen leültem volna halál fáradtan igazából bárhova, mire Reni finoman felhívta a figyelmemet, hogy akkor az asztalt le kéne pakolni, meg rendet kéne tenni a konyhában. 

Na ez volt a nap legrosszabb része, hogy  felkelsz reggel 6-kor, tolod este 10-ig, és amikor mindennek vége, akkor megy a konyha, de nekem megmondom őszintén nem volt kedvem megállítani. Az asztalt rendbe tettem, de a konyhát úgy szartam le, ahogy volt. Majd holnap megcsinálom mondom.

Tegnap azt írtam, nem megyek sehova. Aztán másnap mégis mentem, de ezt most úgy írom le, hogy ehhez tényleg tartani fogom magam. Ebben az 1 hónapban, ide senki be nem teszi a lábát, mert nekem nem kell ez a cirkusz itt az edényekkel, meg a rendrakás és társai.

És hogy egy kicsit összegezzem az eddigieket.

Még mindig nem mostam.

Még mindig nem takarítottam.

Még mindig nem főztem a Reninek semmit, de magamnak se. Most ilyenek, hogy vasalás, ilyenekbe bele se megyek, mert ezekről hallani sem akarok.

Viszont a gyerekkel kapcsolatban mindent maximálisan megteszek, mindent megkap, tisztán van tartva, mindig kap enni, és figyelek az alvására is. A mosogatás is kezd menni, és itt nem arról van szó, hogy beteszem a gépbe és készen van. Azt csak hittem, hogy ez ennyi, de nem. Beteszed a gépbe, már az elrendezés is idegesítő, majd amikor készen van minden, be kell tenni a helyére. Én amikor egyedül éltem, ezért nem volt egyetlen tányérom sem. Vettem az Aldiban ilyen százas műanyag tányért, műanyag evőeszközöket, meg papírpoharakat és szevasz.

Sokkal egyszerűbb volt az élet. Gondoltam ezt most is bejátszom, de Reni tuti elásna a kertben. Mondjuk lehet én is magamat, ha itt vasalnom kell, meg ágyneműket húzogatnom.