Nem tudom, kinek ismerős az az érzés, amikor egy hosszabb kihagyás után, újra lemegy szigetkört futni, majd 300 méter után azt érzi, hogy húúú basszus ez most nagyon rossz, és még van hátra 5 km.

Hát valahogy így érzek most én is. Minden olyan egyszerűnek tűnt, de most vagy a vállalásom miatt, vagy én nem tudom miért, de nagyon rossz volt ez a mai nap.

Minden rendben indult, a gyerek felkelt, csináltam neki reggelit, játszottunk, Ádi kapott tízórait, majd lefektettem aludni. 

Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem minden rendben lesz, minden a terv szerint halad. Ma el kellett itthonról mennem, és a terv az volt, hogy a gyereket alvás után, viszem magammal ügyeket intézni. Nem volt nagy túra, de Ádi olyan gyerek, hogy rohadtul nem bírja az autózást, és nem bírás alatt itt azt kell érteni, hogy 90 percre van maximalizálva a gyerek, amíg chill-ben tud lenni, utána jön a sírás. 

Nem baj, felkészültem. 

A gyerek felkelt, és ekkor jött az első pofára esés, mert nálam az elindulás itthonról az 45 másodpercet jelent, de gyerekkel egy szimpla elindulás 20 perc alsóhangon. Csak az, hogy a gyerek cipőjét feladjam, egy 5 perces mutatvány volt. Ádinak van egy ilyen utazótáskája, amiben van pelenka meg törlőkendő, meg váltóruha, kaja, víz, a cumija, de nem akármelyik cumi. Csak egy bizonyos kialakítású jó neki, mert a másikat azt nem szereti. Szóval agyfasz az egész, és persze amíg összeszedek mindent, addig a gyerek már visít a földön, mert az alap, hogy a kabátot, a sapkát meg mindent, már azelőtt ráadtam, hogy összeszedjem a dolgokat. 

Aztán amikor minden megvan, és végre elindulhatnánk, de kurvára csak – nánk, akkor bekakil, és mehetek tisztába tenni, mert ha nincs tisztába téve, akkor 2 másodpercig sem bírja a kocsiban sírás nélkül. 

Elintéztem, amit el kellett. Gyereket kocsiból ki, aztán be, mindezt háromszor, mert 3 helyre mentem, és már a visszafelé úton megfogadtam, hogy ezt nem. Ezt még egyszer tutira nem.

A mai nap első nagy tanulsága számomra az volt, hogy az anyák nem azért nem mennek el otthonról, mert nem lenne hova menniük, hanem mert ez az egész gyerekkel mozgás lakáson kivül akkora macera, hogy én szerintem inkább itthon maradok a következő 29 napban.

De nem is a gyerek hurcolászása volt a probléma, hanem hogy úgy éreztem magam, mintha versenyt futnék az idővel. Azzal az idővel, aminek az egyik sávjában vagyok én, mellettem meg van a gyerek, akinél bármikor eltörhet a mécses mert elfárad, vagy elege lesz, vagy éhes lesz, vagy mittudomén. Frankón mondom, láttam a szemeim előtt egy homokórát, ami folyamatosan pereg, és nekem egyre kevesebb időm van. 

És én ebbe valahogy rohadtul kifáradtam. Lehet a front miatt, vagy én nem tudom, de elkezdett fájni a fejem. De nem ilyen sima fejfájás, hanem az a fejfájás, ami ilyen iszonyatos fáradtsággal jár együtt. Na, ilyenkor van az, hogy az ember legszívesebben lefeküdne aludni. De most nem tudtam, mert ebéd, játék, altatás. 

Van ebben az itthoni gyereknevelésben valami állandó stressz, ami akkor is megvan, amikor a gyerek alszik. Valami háttérben meghúzódó állandó, amit most igazából megfogalmazni sem tudok, de ez a valami folyamatosan szívja le belőled az energiát.

Talán a felelősség, vagy az állandó figyelem, hogy az 1 évesed ne haljon meg, mert lenyel valami kis bizbaszt, vagy ne úgy essen el, hogy beveri a fejét a dohányzóasztal sarkába.

Igen azt hiszem ez a legnehezebb, ez az állandó készenléti állapot, amikor akkor is történik valami, amikor nem történik semmi sem.

Reni délután 4 körül ért haza. Normál esetben ilyenkor átadom neki a gyereket, én meg megyek a dolgomra, de most nem. A gyerek maradt nálam. Na és ez volt az a pont, amikor tudatosult bennem, hogy én most egészen nagy szarban vagyok. Tudtam, hogy lesznek nehéz napok, de arra nem számítottam, hogy a rossz az ilyen hamar elérkezik. 6 fele már nagyon fáradt voltam, és csak azt vártam, hogy mikor lesz már 7 óra, hogy megkezdhessem a fektetési procedúrát. Fürdetés, pizsama és altatás.

De az egészben tudjátok mi volt a legszarabb? Reni arca, és hogy láttam rajta, hogy baromira élvezi ezt az egészet. Láttam az arcán azt az iszonyatos elégtételt, hogy na fiam tessék én ezt csinálom hónapok óta.

Ma kvázi “csak” a gyerekre vigyáztam. Nem mostam, nem takarítottam, nem főztem. Egyszerűen semmi energiám nem volt erre, és képtelen lettem volna rávenni magam, hogy elkezdjem. De olyan szinten nem, hogy miközben teljes offban néztem az esti meccset a tévében, a Reni odajön hozzám, és azt mondja, hogy a vacsora után el kellene pakolni, és hogy akkor most megmutatja, hogy a mosogatógépet hogyan kell használni, de előtte pakoljam bele az edényeket. Na, igazából ez volt a nap legrosszabb része.

Én csak remélni tudom, hogy holnap jobb lesz. Ha nem holnap, akkor holnapután, de valamikor csak jobb lesz. Ha nem, akkor ez egy nagyon kutya hónap lesz. 

Most megyek és kialszom magam. 

Kialvás alatt itt azt értem, hogy Ádi reggel 5-kor kel, de előtte még a biztonság kedvéért felkel éjfél körül is egy kis tejért. Csak ahogyan szokott. És ahogy én nem szoktam.