Évekkel ezelőtt amikor még kardiós edzéseket tartottam volt egy szabály, egy amolyan krédum, amit minden egyes embernek elmondtam, és ez egyfajta íránymutatásul is szolgált, amely íránymutatás így szólt.

Óriási különbség van a nem bírod de továbbmész és a hülyeség között.

Az, hogy neked valami nem esik jól, és kényelmesebb lenne feladni, de te nem állsz meg és folytatod tovább, a legalapvetőbb elvárás, mert kizárólag így lehet fejlődni. Ez eddig világos. A hülyeség ott kezdődik, amikor akkor is továbbmész, ha a tested egyértelműen jelzi, hogy nincs tovább, meg kell állnod, de te akkor is továbbmész amikor már nem kéne. 

Tudni kell hol van a határ, és azon a bizonyos határvonalon meg kell állni. 

Erre a határvonalra én a tizenötödik napon jutottam el. Ez volt a kritikus, ez volt a vízválasztó nap számomra. Ez volt az a nap, amikor nagyon komolyan elgondolkoztam azon, hogy feladom ezt az egészet mert úgy éreztem túlvállaltam magam. 

Dobálóztam eddig olyan szavakkal, hogy nehéz, meg nem bírom, hogy fáradt vagyok és társai de ez a nap más volt, és én megmondom őszintén nem is emlészem mikor voltam utoljára ekkora krízisben. Volt pár kritikus időszak az életemben, főleg mióta a LifeTILT-et csinálom. Volt jó pár nehézség, égtem ki többször is, zuhantam nemegyszer mélységes depresszióba, akartak jópáran tönkretenni, de mindig tudtam hogyan álljak fel, honnan merítsek erőt a folytatáshoz. Rengeteg csatát elvesztettem, de a fontos háborúkat mindig én nyertem, de ez most más volt. 

Jött egy kis fickó és 2 hét alatt elérte azt, ami másoknak évek alatt sem sikerült. Teljesen padlóra küldött

és esélyt sem adott arra, hogy összeszedjem magam.

A gyereknevelésben az a legrosszabb, hogy nincsen vége, nincsen szünnap, nincs egy este hogy kipihend magad, nincs esélyed a megújulásra. A munka is nehéz, de ott legalább tudod hogy délután, rosszabb esetben este leteszed a lantot, aztán otthon majd ellazulsz, kikapcsolsz, kiengeded a gőzt és holnap majd minden jobb lesz. De itt semmit nem teszel le, max a gyereket aludni naponta ötször.

De a gyereknevelés csak az egyik probléma, mert ha már a véget nem érő dolgokról beszélünk akkor említsük meg a háztartást is, ami szintén egy olyan feladat, amit minden nap megcsinálsz, aztán minden másnap újra meg kell csinálnod. Elmosogatsz és 25 perc múlva újra mindenhol mosatlan tányérokat és poharakat találsz. Elpakolsz, és elpakolsz újra, és újra, meg újra, és újra. De a legdurvábbak a szennyesek, mert eddig én azt hittem négyen lakunk ebben a házban, de a szennyeseket elnézve szerintem lakik itt még vagy 30 ember, mert mással nem igazán tudom magyarázni a dolgokat. 

Direkt lefotóztam. Ezt a szennyeskosarat 2 napja ürítettem ki. Vittem be a fürdőbe a tiszta törölközőket, erre ez a kép fogad és most ne legyek ideges?

Így jobban belegondolva ez a legrosszabb az egészben, hogy

egész nap csinálsz valamit, amit másnap újra megcsinálhatsz, és miközben csinálod tudod, hogy teljesen feleslegesen csinálod azt amit csinálsz.

Az egyik oldalról kapod az állandó stresszt és a pihenésképtelenséget, mindezt átlagosan 9-12 órányi gyereksírással a füledben lekísérve, a másik oldalon pedig olyan érzésed van, mintha a Duna alján kéne felmosnod mindennap. Ez a kettő olyan iszonyatosan leszívja az embert és olyan rohadtul frusztráló, hogy én megmondom őszintén azon csodálkozom, hogy a nők dühükben és elkeseredésükben még nem gyújtották fel a várost. Nem csak ezt, az összeset. 

Elkeseredettséget, fáradtságot, mélységes apátiét éreztem, de nyugodtan ideképzelhetitek az összes negatív jelzőt is. Reni látta rajtam hogy nagy baj van, ezt onnan tudom, hogy nem szólt hozzám. Nem szólt hozzám, én inkább nem néztem rá mert az arcomon volt minden, amit nem akartam, hogy lásson. Ennek ellenére láttam magamon az aggódó tekintetét mert ő pontosan látta, hogy milyen állapotban vagyok. 

Nem tudom ki járt mostanában a koszovói közkórházban. Na, annál szarabbul néztem ki.

Aznap délután Renit meglátogatta az egyik barátnője, aminek én megmondom őszintén nagyon örültem, hiszen így el tudtam menni fodrászhoz. Reni ugyanis hiába van itthon, a gyerekkel nem tud kettesben egyedül maradni. Nem tudja felemelni, ergo nem tudja kivenni az ágyból sem. Nem tud lehajolni, na nem csak a gyerekért de semmiért sem, és nagyon mellete sem tud lenni, mert a gyerek vagy mászik rá mint az állat, ami ugye nem tesz jót így a friss műtét után, de vigyázni sem tud rá, mert önkéntelenül utána kap a bal kezével, amit meg egyáltalán nem tud még használni.   

Egyszóval a mindennapi életünket úgy kell kezelnem, mintha a gyerekkel kettesben lennék itthon. Ha elakarok menni, át kell hívnom valakit.

Otthagytam a gyereket a lányokkal, és elmentem a fodrászhoz. Nagy szükségem volt erre a kimozdulásra, a fodrászhoz olyan lassan mentem amennyire csak tudtam, ugyanis minél később érek haza, annál többet vagyok nyugodt körülmények között. Beültem a fodrászhoz és ha elhiszitek ha nem, elaludtam a székben. A srác hangjára keltem fel aki azt kérdezte, hogy jó lesz így oldalt? Itt már éreztem, hogy baj van, de a második esetnél éreztem csak igazán, hogy problémáim vannak. Megyek a kocsival, látom, hogy a lámpa pirosra vált, de én megyek tovább. Nem fogta be az agyam ezt a változást. Az utolsó pillanatban satuztam bele a pirosba amikor kapcsoltam, hogy itt most nekem meg kellene állnom. Egészen elképesztő ezeket így átélni, és mindehhez csak annyi kellett, hogy otthon maradjak a gyerekkel 14 napig. 

Hazamentem és mondtam Reninek, hogy ne haragudjon, de ma este neki kell felkelnie a gyerekhez. Adjon neki tejet, kikészítettem ott van a konyhaasztalon. Aznap este 15 órát aludtam. 

Mielőtt elaludtam három dolgot tudtam, és egynek örültem.

Tudtam, hogy nem fogom feladni.

Tudtam, hogy teljesen át kell szerveznem mindent.

Tudtam, hogy segítséget kell kérnem.

Örültem, hogy Ádi sokkal jobban van.