Elfáradtam

De ezt nem úgy kell érteni, hogy nehéz volt a nap és estére kimerültem. Nem erről van szó. Az általános energiaszintem csökken folymatosan.

Minden egyes napom nehezebb mint az előző még akkor is, amikor relatíve úgy érzem, hogy kialudtam magam. Nagyon vártam a hétvégét, tényleg vártam, hogy jól van megvolt a hét, jön a hétvége egy kicsit kipihenem magam, majd úgy szombat délután tájékán lassan azért leesett, hogy ha 0-24-ben gyereket nevelsz, akkor ott nincsen hétvége, nincsen ünnepnap, nincsen szabadnap. Amikor ezzel szembesültem, na az eléggé rosszul esett.

A legrosszabb részét le is fotóztam.

Íme a fiam, ahogyan a játszótéren játszik, és én ekkor már 20 perce azt néztem, hogy vajon mikor teszi a szájába a kavicsokat. Azt hiszem, de nem hiszem, egészen biztosan tudom, hogy ez volt az a pont, amikor megrogytam. Kikészített a folyamatos készenlét.

Készenlétben vagyok ha fent van a gyerek, mert percenként legalább 1x úgy érzem rá kell hogy nézzek, nem készül-e éppen lenyelni valamit mert Ádi hajlamos minden szart a szájába venni. Emlékszem 3 hónappal ezelőtt lenyelte a Túró Rudi csomagolópapírjának egy nagyobb darabját és a gyerek elkezdett fuldokolni. Benyúltam a torkába, de szó szerint a torkába és kikanalaztam az ujjammal azt a műanyag darabot.

Egészen szörnyű élmény volt, de ezután az eset után még háromszor szedtem ki a szájából egyszer valami fémgolyót, egyszer egy kavicsot, meg én már nem is tudom hogy mit, de az is ilyen utolsó pillanatban észrevett sztori volt.

Minden egyes óra úgy telik el, hogy vajon most mit talált amitől megfulladhat, mit ránt magára, vagy mikor nyúl bele egy konnektorba. Ezekben az 1 évesekben semmilyen veszélyérzet nincsen. állandóan visszatérő kép a fejemben, hogyha Ádi meglátna egy kurva nagy krokodilt, a gyerek vihogva megindulna felé és gagyogva simán beletenné a fejét a szájába. 

Szóval ilyen amikor ébren van, de amikor alszik sem sokkal jobb a helyzet, mert amióta gyerekem van, és ez nem csak az elmúlt napokra igaz, szóval amióta gyerekem van minden, ÉRTSD minden hangra simán azt haluzom hogy gyereksírás. A hülye macska nyávogására, amikor filmet nézek, miközben zenét hallgatok, kutyaugatásra a távolból, a nagyobbik gyerek youtube videós hangjaira, de tényleg bármit mondhatnék, mindig olyan, mintha az Ádi sírását hallanám. Most a háztartásról inkább nem beszélnék, mert az igazán borzalmas dolgokról az ember inkább nem beszél. 

De az a fajta kimerülés amiről beszélek az nem Ádi hibája, nem a háztartásé, hanem egyedül az enyém.

Beleestem abba a hibába, hogy teljesen háttérbe szorítottam magam, és minden ami velem, vagy az én komfortommal kapcsolatos, azzal egyáltalán nem foglalkoztam.

Csak az Ádinak legyen meg minden, csak neki ne essen baja, játsszak vele ha játszani akar, figyeljek az alvóidejére, vegyem észre ha éhes, adjak neki inni ha szomjas, időben tegyem tisztába, és ezen felül tényleg mindent megpróbáltam megtenni takarítás címszó alatt azért, hogy a szomszédok ne hívják ki ránk az ÁNTSZ-t.

És eközben én hol voltam? Sehol sem voltam. Nem számított, hogy mi van velem, mert most én nem számítok ugye. Nekem jó most valamit enni napközben mondjuk kétszer, de azt is csak így azért mert eszembe jut, hogy délután 3 óra van és én még mindig nem ettem semmit. Jó lesz az a valami. Tökmindegy hogy mi az, sőt az sem kell hogy jó legyen, fontosabb szempont, hogy amikor eszembe jut, hogy ennem kéne valamit, akkor legyen minél közelebb, lehetőleg már készen, hogy ne kelljen főzögetni és jól van az. Jó nekem a brokkolikrémleveses póló, az összekent nadrág, csak valamit felveszek reggel, mindegy hogy mit, hiszen csak a gyerekkel vagyok itthon picsába az igényekkel. 

És itt hibáztam nagyot, hogy így csináltam az első héten. Háttérbe toltam, és nem figyeltem magamra, holott ekkora hibát akkor sem követhettem volna el, ha tudatosan vagyok egy barom. 

Egyre inkább azt veszem észre magamon, és szerintem az anyák többsége is beleesik abba a csapdába, hogy minden egyes olyan perc, amit magukra és nem a gyerekeikre fordítanak, azt egyfajta önzőségként élik meg és szinte 100%-ig biztos vagyok benne, hogy emiatt bűntudatuk is van.

Eldöntöd, hogy veszel magadnak pár új ruhát. Elmész otthonról és hazamész egy szatyor gyerek holmival. Ismerős? Ha van 10.000 forintod miért költenéd magadra, ha azt a gyerekre is költhetnéd?

Holott ha nem szánsz magadra időt, ha nem töltöd fel magad, akkor hogyan akarsz a gyerekeidnek adni úgy, hogy te magad is üres vagy, fáradt vagy, szanaszét vagy zuhanva.

Miből adsz ha neked sincs már semmid? 

Kiüresedtem és elfáradtam, és nem tudok már mit adni. Ádi jön, hogy játsszak vele, és én játszok vele, de nem vagyok ott fejben. Csinálom, de nem vagyok benne, jelen vagyok, de nincsen energiaáramlás, de hogyan is lehetne, ha le vagyok merülve.

Ez az első hét legnagyobb tanulsága számomra, hogy ha nem hagyok időt saját magamra, ha nem tudok én magam töltekezni, akkor a fiamnak sem tudok semmit sem adni, mert ha nincs, akkor mit adok oda?

Kell az én idő, és én itt most virtuálisan le is hánytam magam, mert ettől az “én idő” kifejezéstől eddig simán kidobtam a taccsot, de most be kell hogy lássam, igenis van értelme, és mi több, óriási jelentősége van. 

Nem csak egy bedobok valamit jár nekem, hanem normális, nyugodt étkezések. Nem csak a gyerekkel kell játszani, hanem nekem is szükségem van edzésekre, nekem is kell 1 óra minden nap, meg kell találnom azt az 1 órát, hogy feltöltsem magam. 

Az első hetem azzal telt, hogy helytálljak. Az első hetem azzal telt, hogy ne bukjak bele a vállalásomba, de ezen a ponton szintet kell lépnem, különben nem fogom bírni. 

Nem csak a gyerek létezik, hanem én is.

Ez nem önzőség, ezt igazából nem magadért teszed, hanem áttételesen ezt is a gyerekért. A gyereknek nem egy leszedált, elhasznált, lelakott, totálisan beroskadt “jó az nekem” emberre van szüksége, hanem egy olyan valakire, akitől mindent megkap, amire szüksége van. És mire van szüksége egy gyereknek?

Rád. 

Úgyhogy újratervezés, és a következő héten egy kicsit máshogyan kell csinálnom a dolgaimat. Le kell mennem edzeni, normálisan kell táplálkoznom, meg kell találnom az időt, hogy magammal is foglalkozzak. 

A gyerek mellett, a háztartás mellett.