röviden

A 90-es évek közepén a nyári vakációk számomra nem éppen úgy zajlottak, mint manapság. Igaz, a 8–12 éves korosztály mostanában sem Kazantipen vereti, de összehasonlíthatatlanul nagyobbak a merítési lehetőségek most, mint akkoriban voltak.

10 évesen a nyári vakációk nálam kimerültek a két nagyszülő közötti vándorlásban, ami esetemben azt jelentette, hogy vagy a gödöllői telkünkön próbáltak a nagyszüleim embert nevelni belőlem, vagy a Fehérvári úti lakótelepen tengettem a mindennapjaimat.

Mondanom sem kell, hogy a lakótelep nem éppen Miami Beach, de még csak egy csillebérci úttörőtábor sem, és mivel csak heteket töltöttem ott, így nagy barátságok kialakítására sem volt nagyon alkalmam. Néha persze nagyfaterom levitt a játszótérre forgatni a lapátot, de azért ez mégsem az a program, amire piás estéken az ember életeket meghatározó sztorikat tudna felfűzni.

A 90-es évekről beszélünk. Ekkor internet még a láthatáron sem volt, mobiltelefon a klasszikus vonalas Matáv formájában létezett, és a kábeltévé csatornakínálata sem az volt, mint manapság, amikor már az orangutánok önkielégítési szokásaira is külön tematikus csatornát hoznak létre.

Ilyen körülmények között, és hogy ne kattanjak be teljesen, ki kellett alakítanom a napi rutinjaimat. Így alakultak ki nálam olyan fantasztikus programok, mint például megnézni nagyfatert minden reggel borotválkozás közben, mielőtt munkába megy. Barbon, Old Spice és Wilkinson-penge. Így emlékszem az összetevőkre, ami azért visszagondolva elég szomorú, de akkor nekem ezek eseményszámba mentek.

Teltek a napok, és én egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy lopom nagyfater borotvahabját, és a konyhából hozott kenőkéssel borotválkozom ugyanúgy, ahogyan azt nagyfatertől láttam. Tiszteltem az öreget, mindig is felnéztem rá, így amit ő csinált, azt gondolkodás nélkül lemásoltam én is.

De nem csak nála volt ez így. Apám focizott, hát fociztam én is, az egész családom jobbos volt, hát jobbos lettem én is. Minden, amit láttam, az belém ivódott, és meghatározta a jelenemet, a gondolataimat, a viselkedésemet és a cselekedeteimet is. A borotvahabos eset ennek csak egy nagyon jelentéktelen része, ám mégis nagyon is pontosan bemutatja, hogy egy gyerek mintákat követ és másol. Lemásol egy életutat, egy rendszert, viselkedési normákat és reakciókat egyaránt, ezzel igazodván el ebben a nagyon kusza, sokszor átláthatatlan, szövevényes rendszertelenségben.

Sokan azt gondolják, hogy a nevelés kimerül a verbális kommunikációban, a gyerek etetésében, a megfelelő alapok biztosításában, mint ruháztatás, iskoláztatás és az etikai, erkölcsi alapnormák megtanítása, de ez sajnos nagyon kevés, és a legkevésbé meghatározó. Csak az számít, amit látunk, amit látunk azoktól, akik hozzánk a legközelebb állnak. Az számít, akiket szeretünk, akikre felnézünk, és nem utolsósorban akiket elfogadunk vezetőnknek, mert végtére is egy szülő–gyerek kapcsolatban erről van szó. A szülők és az ő életük, és a gyerekszemek, amelyek mindezt végignézik.

Másolatok vagyunk, a szüleink másolatai. Úgy élünk, attól félünk, azokhoz ragaszkodunk, amit a szüleinktől láttunk, ahogyan ők éltek előttünk akkor, amikor a legfogékonyabb időszakunkban voltunk. És mi mindent lemásoltunk. Ha azt láttuk, hogy apánk mindennap késő este jön haza, azt gondoltuk, ez a normális. Ha a szüleink egy szeretet nélküli, szar házasságban éltek, sosem fogunk hinni egy kapcsolat erejében, ha a napi menü otthon a válogatott legszarabb kajákat tartalmazta, akkor jó eséllyel mi is a fos moslékot fogjuk enni, és közben azt gondoljuk, ez a normális kaja, minden más csak éhezve koplalás, üres kalória.

Ezek a legmélyebben belénk ivódott berögzülések, amiket az önállóvá válásunk során, belátva annak hibás mivoltát persze átértékelünk, de változtatni rajta csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudunk.

A szüleink felelőssége és első számú nevelési módszere egy olyan élet élése, amit ha a gyerek lemásol, akkor jó eséllyel nagybetűs ember lesz belőle. A mindenkori életvitelünkkel neveljük a gyereket a leghatékonyabban, és ehhez nem kell pofon, ezt nem lehet „hogyan neveljük gyereket” nevetségkönyvekből megtanulni, egyszerűen csak követendő példaként élni, és hagyni, hogy ezt a gyerek lemásolja. Ez persze nem olyan egyszerű, mert mi is jövünk valahonnan, de a lehetőség mindenki számára nyitva áll, hogy mire odaérünk, egy olyan emberré váljunk, amit már érdemes lesz lemásolni, és a lemásolt papírt bekeretezni, nem pedig összegyűrve a papírkosárba dobni. Ekkor eljön egy pont, amikor nem árt, ha őszintén szembenézünk magunkkal, és megvizsgáljuk, hogy mi magunk vajon olyan életet élünk-e, úgy nézünk, ki, az életvitelünk a jelenlegi formájában valóban alkalmas-e, hogy azt érdemes legyen lemásolni. Magunkat be tudjuk csapni, de a gyereket már nem lehet, mert a gyerek látni fog, nekik nem lehet érvelni.

Biztos vagyok benne, hogy a többség simán elhitette már magával, hogy kövéren is boldog, vagy ha ez nehezen ment, hát megkerested azokat az embereket, akik ezt sikeresen elhitették veled. De most mindez nem számít. A saját életeddel azt csinálsz, amit akarsz, ez valóban a te döntésed. De amikor már egy új ember életét és jövőjét határozod meg, akkor már nem ártana letenned a magadnak évek óta felolvasott mesekönyvet, mert még a végén saját életed másolatát látod viszont a gyereked képében, és ez bizony számodra az élet olyan tükre lesz, amit tényleg nem kívánok senkinek.

A kövérség nem csak vizuális probléma. A kövérség egy szabályok nélküli, jellemeket nélkülöző életforma következménye. Egy olyan életformáé, ahol az emberek nem mozognak, a mindennapi táplálkozásuk egészségtelen, mélyen rendszertelen, és semmiféle emberi kvalitást nem követel. Na most ez lenne a követendő minta? Te valóban azt szeretnéd, hogy a te gyereked egy ilyen mintát kövessen? Márpedig a gyereked ezt fogja lemásolni, ezt a rendszert fogja követni. Magát a rendszertelenséget fogja követni, aminek egyenes következménye az elhízás, az egészségügyi problémák kialakulása abban a korban, amely az egész életet meghatározza.

A mi kötelességünk nem az, hogy a saját életünket tegyük jobbá, szebbé, egészségesebbé. Nem magunk miatt tanulunk, alapozunk egzisztenciát, szívjuk magunka a kultúra megannyi megjelenését, hanem egy új életet készítünk elő, és az addig megszerezett lehető legminőségibb élettapasztalatainkat adjuk át. Nem szavakkal, hanem tettekkel, az életünk élésével, a mindenkori megjelenésünkkel.

Az életmódváltásunk elsősorban nem saját magunk miatt szükséges, hanem hogyha egyszer majd eljön az idő, akkor egy olyan mintául szolgáljon az életvitelünk, amely mintát érdemes követni, így görgetvén előre a fejlődésünk szekerét, és nevelve ki egy olyan egészséges társadalmat, amire már építkezni lehet.