röviden

A Ponyvaregény című filmben van egy jelenet, ami hűen érzékelteti mindazt, amiről én itt most beszélni fogok.

A Ponyvaregény alapmű, a XX. század Szemirámisz-függőkertje, aminél nagyobb filmet szerintem az életben nem fognak csinálni, még akkor sem, ha maga Dosztojevszkij vagy Dickens írná a forgatókönyveket Hollywoodban. A jelenet kiválóan érzékelteti azt a mentális ébredést, amin én is keresztülmentem 18 évesen, és aminek köszönhetően most ott tartok, ahol tartok az életben… Ahhoz, hogy megértsétek, amit mondani akarok, mindenképpen nézzétek meg ezt a videót, és ébredjetek úgy, ahogyan én ébredtem 10 évvel ezelőtt…

18 évesen, fél évvel az érettségi előtt kezdett kurvára kicsúszni a lábam alól a talaj. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben körülöttem. Éreztem azt a fajta tömbösítést, ami erre a társadalomra olyannyira jellemző, és amiből én rohadtul ki akartam szállni.

Csordaként mentünk minden reggel az iskolába, és az ott eltöltött időt, hasznossága ellenére feleslegesen kevésnek éreztem, és mázsás súlyként telepedett rá a mindennapjaimra. Az első nagy felismerések korszaka volt ez számomra, és az út, amit akkor még nem láttam, előttem volt ugyan, de nem tudtam, merre induljak, de legkevésbé azt tudtam, merre tartok éppen az életben. Ez az érzés előszele volt azoknak a kattanásaimnak, amik a jövőben alapvetően változtatták meg az életemet, mintegy lezárva egy korszakot, és nyitni egy teljesen új világ felé, amiről akkor azt gondoltam, talán végre megtalálom benne önmagam.

Elkezdtem tehát kimaradozni a suliból, és magasról szartam bele mindenbe, ami csak minimális kötöttségekkel is járt, mert úgy éreztem, megfulladok. Ez az érzés a mai napig is végigkíséri az életemet, csak mára már a vállalati struktúra az, amit a mai napig nehezen vesz be a gyomrom. Január volt akkortájt, és mindenki az érettségi lázában égett, ekörül forgott minden gondolatuk. De nekem nem. Engem ez nem érdekelt. Helyette minden reggel felkeltem 7.30-kor, és elmentem otthonról, hogy anyámék lássák azt az énemet, amit látni akartak, és hogy ne lássák azt, amit én valójában élek. Hónapok teltek el így, és a hetek során megtanultam reggel 8-tól délután 3-ig úgy elütni az időt a városban, hogy mire hazaérek, a szüleim azt higgyék, suliban voltam, és az érettségire készülök éppen. Néha persze bejártam, ha már minden filmet megnéztem a mozikban, és nem tudtam kitalálni semmit aznapra, de nem ez volt a jellemző.

Tonnaszámra gyártottam az igazolásokat. Tökéletesen megtanultam életet hazudni magamnak, becsapva a szüleimet és mindenkit körülöttem, hogy fenntartsak egy látszatot, amit a társadalom látni akar, mert az embereket valójában csak a látszat és az igazolási pontok érdeklik. A suli, a papír, hogy van-e csajod, mi van rajtad, mit dolgozol, mennyit keresel, kire szavazol, és hogy hogyan éled azt az életet, amit több milliárd másik is, korosztályok elvárásaival egyénekre lebontva. Mindenki egyedinek gondolja magát, sőt még talán egyéniségnek is, amit úton-útfélen bizonygatunk. És mégis… Amikor valaki valóban megpróbál letérni a tömegek által kitaposott útról, akkor aztán van nagy felháborodás meg kiközösítés, természetesen egy tömbhöz tartozva, önmagunk egyediségét hangoztatva.

Ezekkel a gondolatokkal és pár hónap tömény beleszarással érkeztem meg az érettségi napjához, amikor is megmondtam a tanároknak, hogy vagy Madách Az ember tragédiáját és a ll. világháború tételt húzom, vagy ne raboljuk egymás idejét, mert esélytelen, hogy bármi másból is átmenjek. Mire a tanároktól a következő válaszokat kaptam. Balról a második, jobbról a harmadik. Földrajzból mindig is jó voltam, a matek az csak matek, angolul a hülye is tud, de ezekre a tárgyakra tanulni kell, vagy kellett volna. Az érettségit egy hedonista nyár, majd a főiskola követte, ahol továbbra is folytattam a már megszokott életmódom.

Egy áprilisi napon a szokásos mederben zajlottak az események, amikor is ugyanúgy eljöttem otthonról, mint előtte akkor már hónapok óta minden reggel. De ez a nap más volt, mint a többi, mert ez volt az a nap, ami alapjaiban változtatta meg az addig élt kilátástalan mindennapjaimat, és végérvényesen behúzta a féket a szakadék felé száguldó életem szekerén. Jelek vannak körülöttünk mindenütt, amiket vagy észreveszünk, vagy nem, de ettől teljesen függetlenül ott vannak, és irányítják az életünket. Ezt nevezhetjük sorsnak vagy isteni gondviselésnek, a lényeg, hogy ezeket hajlandók vagyunk-e észrevenni, van-e hozzá szemünk meglátni, és nyitottak vagyunk-e annyira a világra, hogy ezeket a jeleket felfogva változtassunk az életünkön. A jel, amit én azon az áprilisi napon kaptam, olyan hatással volt rám, mintha valaki adrenalint döfött volna a gondolataimba, és én egy pillanat alatt felébredtem.

Április–május közepe volt talán. Ekkorra már olyan szinten nem jártam be az iskolába, hogy azt sem tudtam, van-e még egyáltalán tanulói jogviszonyom. És én még mindig a saját magam által felépített, sehova sem tartó, hamis világomban léteztem. Ezen a napon úgy döntöttem, suli helyett aznap kimegyek napozni a Margitszigetre. Jó idő volt, gondtalannak éreztem az életem, és magamban folyamatosan azokon a majmokon röhögtem, akik ott ültek az iskolákban, és én ezért mélyen megvetettem őket.

Meleg volt. A parkot, ahol feküdtem, folyamatosan öntözték, ami azért is volt jó, mert így le tudtam magam locsolni, ha már a nap nagyon túlhevített volna. Fél órája tart ez a móka, amikor is egyszer csak azt érzem, hogy valami faszfej úgy mossa le magát, hogy azzal engem is folyamatosan lefröcsköl. Felültem, és amit láttam, azt a képet soha nem felejtem el. Egy szakadt, ócska csöves mosta le magát éppen, majd amikor végzett, visszament a szatyraihoz, és visszafeküdt napozni. Hirtelen minden letisztult, és egy pillanat alatt kizökkentem az addig gondolt világomból, amit pedig egészen addig megingathatatlanul stabilnak éreztem. Összedőlt minden magamnak bemagyarázott ideológiám, és mint aki rémálmából felriadva magához tér, azzal kellett szembesülnöm, hogy ugyanazt az életvitelt élem, mint az a szakadt csöves, csak nekem van hova hazajárnom. Tudatosult bennem, hogy ha ezt tovább folytatom, jó eséllyel én is ugyanígy fogom végezni. Magamat láttam 20 év múlva, és rádöbbentem, hogy azt az utat járom be éppen, aminek a végén az a csöves van. Ez az egész akkor olyan elemi erővel hatott rám, amit most itt képtelen vagyok visszaadni, de számomra ez volt a jel. Az a bizonyos pont, ami megmentett a totális életbukástól.

A jelek, mint már említettem, mindenhol ott vannak. Ez lehet egy becsmérlő pillantás, ami valamiért akkor, ott a lelkedig hatol, de lehet a kirakatüvegben hosszú évek után észrevett eltorzult tested látványa is, amit eddig nem láttál, de inkább nem akartál róla tudomást venni. A jel egy konstans dolog, és sosem téved. Minél jobban elbaszod az életed, minél hosszabb ideig haladsz a rossz irányba, vagy éppen hazudsz magadnak egy komplett életet, a jelzések a külvilágtól annál sűrűbben fognak téged megtalálni. A segítséget és az útmutatást mindenki megkapja, aztán hogy ki mit kezd majd ezekkel a jelekkel, az kizárólag rajta múlik.

Nekem ott, 2002 áprilisában elölről kellett kezdenem mindent. Fel kellett újra építenem magamat és azokat a társadalmi falakat, amelyek egy ember jellemét építik, és amelyeket én folyamatosan leromboltam. Nem volt könnyű, és tudod, ha szétkúrod az életed, akkor még a nullára való felküzdés is iszonyat munkába fog telni, de egyszerűen nincsen más választásod. Mert elérni valamit az életben kizárólag küzdéssel, folyamatosan megújuló célokkal és soha véget nem érő akarattal lehet, nem pedig elfogadással és megalkuvással, mert a fostalicska életed elfogadásával csak a megtörtek kórházában lesz helyed, ahonnan már csak pár lépés a társadalmi ravatal. Az életed jelek százai szegélyezik, amelyek folyamatosan segítenek téged az utadon, ha rossz irányba mennél, és figyelmeztetnek téged, ha hagyod, ha képes vagy szembesülni, és ha hajlandó vagy észrevenni azokat. Ha nem, hát reménykedj, hogy a következő életedben nem a kisemberek végtelenül szomorú szerepét osztja majd rád az élet nevű színház rendezője, akit ha akarsz, nevezhetünk Istennek is, vagy aminek akarod…