röviden

Múlt héten Kedden este 6 órakor egy pillanat alatt elveszítettem mindent, ami jelenleg fontos és sokat jelentett számomra. Az ember nem is fogja fel igazán a dolgok értékét mindaddig, amíg el nem veszítjük azt.

A nők akiket nem tudtunk szeretni, az esélyek amiket nem tudtunk megragadni, emberek akiket nem értékeltünk míg mellettünk voltak és az életünk, amit nem éltünk meg igazán és erre mindig csak azután jövünk rá.

Ez egy ócska nagy közhely de így van. Kizárólag akkor értékelünk, ha már nem a miénk.

Múlt héten kedden este 6 órakor a Hegyalja úton motorbalesetem volt. A lefagyott úton az első kerekem kifordult, és nekem esélyem se volt kivédeni, igazából fel sem fogtam mi történik velem, csak arra emlékszem, hogy a földre érkezésem után egy hatalmas reccsenést hallottam. Ekkor tudatosult bennem hogy eltört a vállam, de az egészben nem is ez volt a legrosszabb hanem a felismerés ami már akkor megszületett bennem, mielőtt a testem megállt volna a betonon.

A karom teljesen magam alá csavarodott, és én mozdulni sem bírtam, a fájdalom a sokkhatás miatt még nem érkezett meg, de tudtam, hogy nagy a baj, mert a karomat egyáltalán nem éreztem, de mindez mellékes is volt.

Két dolog foglalkoztatott, miközben egyre többen gyűltek körém.

  1. Mi lesz most az edzéseimmel?
  2. Mi lesz most a LifeTILT-tel?

Röhejesen hangzik, de én tényleg ezek miatt aggódtam. Nyilvánvalóan egy törött vállal hónapokig semmit nem lehet csinálni, és a bal kezem használhatatlansága miatt hetekig bejegyzéseket sem fogok tudni írni.

Furcsa. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat jelent nekem a LifeTILT, nem gondoltam volna, hogy az edzések ilyen fontosak számomra. Az edzéseimnek ugye lőttek, minimum 8–14 hétre kiesek a nagy körforgásból. Rehabilitáció, minden faszom, belegondolni is szörnyű, hogy minimum két, de inkább 3 hónapig semmit sem tudok haladni az edzéseimmel, mert mire egyáltalán visszajövök arra a szintre a bal kezemmel, ahol most vagyok, az legalább 6 hónap, de inkább több.

De semmi nem történik véletlenül. Az élet próbára tesz minket, és megnézi, valóban akarjuk-e azt, amit akarunk, vagy csak a felszínt kapargatjuk, és a célunk érdekében komoly áldozatokra nem vagyunk hajlandók.

Volt egy programosom, aki 35 éves kora ellenére iszonyatos útkeresésben volt. Fogalma sem volt, merre menjen tovább, mit akar az élettől, és azt sem tudta igazán, hogy az élet mit akar tőle. Nem anyagi gondok és nem párkapcsolati problémák álltak a háttérben, minden tökéletesen rendben volt, de ezt a nőt mégis szétfeszítette a tehetetlenség, a saját útjának megtalálása, aminek segítségével megtalálja a válságának forrását.

Ez a nő nem tudta, merre menjen. Kereste a kiutat, kereste a változást, keresett valamit. Tudjátok, mint amikor valaki egy helyben toporog. Jobbra menjek? Vagy balra induljak? Esetleg előre? Mindegy, merre indult, pár lépés után megállt, és másfelé indult. Tök mindegy, merre ment, sehol sem talált megnyugvást. Ez a nagy válság már hónapok óta zajlott, amikor is ez a nő egyszer csak felhívott, és azt mondta: ne haragudjak, nem tud egy ideig edzésekre járni, mert otthon egy rossz mozdulatot követően keresztszalag-szakadást szenvedett.

Most mondjam azt, hogy meglepődtem? Egyáltalán nem.

Ez a nő hónapokig nem tudta, merre induljon, és nem találta a kiutat, a teste megoldotta helyette a problémát. Egy sérüléssel a lelke gondolkodási időt nyert, és megnyugvást adott neki. Milyen különös, nem? Az ember, aki elindul, majd megáll, az ember, aki folyamatosan irányt vált, és keresi önmagát, annak egyszer csak a térde felmondja a szolgálatot. Az élet furcsa összefolyásai ezek, amiket lehet spirituális baromságként felfogni, utólag belemagyarázni azt, ami igazából nem létezik, de az élet mindig jelez, és helyére teszi a dolgokat.

Ha valamit nagyon akartok, és tényleg, de kurvára tényleg megvan az elhatározás, az akarat, az erő, és minden adott, hogy most megcsináljátok, majd jön egy baleset, egy sérülés, egy rajtad kívül álló ok, az mindig jelent valamit. Hiába tűnik szerencsétlen balesetnek. Hiába hiszed azt, hogy csak rosszul léptél, te nem tehetsz róla, te nem vagy hibás, a sérülések és balesetek soha nem történnek véletlenül. Mindig jelent valamit, és mindig okkal érkezik.

Én ebben hiszek, márpedig ha hiszek benne, akkor fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy vajon miért csináltam ezt magammal? Lefagyott utakon, hóban motorozva mégis mit vártam? Miért tettem kockára az életem és a testi épségem akkor, amikor már igenis van vesztenivalóm, és úgy általában miért voltam ekkora felelőtlen fasz? Várható volt, hogy valami történik, nem tudom, miért, de kerestem a veszélyt. De azt biztosan tudom, hogy ezt a sérülést valamiért mégis csak magamnak okoztam, tudat alatt magamnak idéztem elő.

Mostanra a LifeTILT zászlaja magasabban lobog, mint bármikor. A Nutrition szépen halad és gyarapszik, az ételkiszállító cég szintúgy. Én úgy gondolom, az ételeim jó minőségűek, egészségesek és finomak, a cikkek szakmailag kifogástalanok, így elmondhatom, hogy büszke vagyok a LifeTILT-re és minden egyes részletére. Egyvalamivel azonban nem vagyok elégedett, és ez nem más, mint a LifeTILT lelke, aki én magam vagyok. Úgy gondolom, én vagyok a LifeTILT egyetlen gyenge pontja.

Mert ha valaki a LifeTILT névvel találkozik, akkor mit fog látni? Nagyon jó dizájnt, hihetetlen átalakulásokat, top termékeket, minőségi ételeket, az egészség első számú zászlóshajóját fogja látni. Ezt a hajót azonban egy kapitány vezeti, akinek a külsejének tükröznie kell ennek a hajónak a szellemiségét, legitimálni az ideológiát, és fémjelezni fizikumával mindazt az emelkedett gondolatiságot és minőséget, amit a hajója, jelen esetben a LifeTILT képvisel.

Így tavaly decemberben elhatároztam, hogy nem elégszem meg azzal, hogy van egy relatíve jó alakom. Nem pofázok, egyszer csak kidobok egy olyan fizikumot, amibe senki nem köthet bele, amivel helyére kerül a LifeTILT utolsó építőköve is, amitől a LifeTILT egy igazán erős, támadhatatlan bástya lesz, egy olyan hadvezérrel, akivel senki sem baszakodhat.

Nagyon motivált voltam, nagyon erős és nagyon határozott. Olyan erők munkálkodtak bennem, olyan intenzitással és átszellemülten, már-már megszállottan végeztem az edzéseimet, mint ahogyan a TILT-et is felépítettem, ahogy a LifeTILT cégcsoportot megteremtettem.

Nem éreztem magamban gyengeséget, se megingást, bizonytalanságot, sem kételyt. Nem volt bennem a szikrája sem annak a gondolatnak, hogy nekem ez most nem fog sikerülni, és egyszer csak eljött az a keddi nap, és én ott feküdtem a földön, az arcomba hó hullott, és az egész elhatározásomat keresztülhúzta a fájdalom. De ez a fájdalom nem a törés miatt volt.

Azóta is kutatom magamban az okokat, hogy miért csináltam ezt. Az élet akadályokat gördít elénk, és felteszi számunkra a kérdést, hogy mi valóban akarjuk ezt? Az elhatározásunk tényleg elég erős ahhoz, hogy akár ilyen csapásokat is kibírjon? Nagyon könnyű lenne most abba kapaszkodnom, hogy lám, eltört a vállam, nem tudok edzeni, nem tudom egyedül felvenni a nadrágomat sem, akkor most minden mindegy, picsába a diétával, majd ha rendbe jövök, akkor folytatom…

De ez egy ugyanolyan feladás lenne, ahogy feladtam én is régebben, és ahogy feladtátok ti is, amint az élet elétek görgette az első akadályt. Így hát bármennyire is fáj a vállam, nem tudom lecsavarni az ásványvíz kupakját, nem tudok egyedül lezuhanyozni, mégsem fekszem az ágyban Cataflammal a testemben, sajnáltatva magamat, hogy pedig most ej, de jó lett volna.

Nem tudok mást tenni, mint egyszerűen továbbra is tartom a diétát olyan szigorúan, mintha mi sem történt volna. Mert jelenleg ez a maximum, amit az átalakulásomért, az elhatározásomért meg tudok tenni. Mindig az adott körülményekhez képest kell a maximumot nyújtanunk. Mindig.

Mindig lesznek előttünk akadályok, csak az akadályok nagysága fog változni. Lesznek leküzdhető és lesznek leküzdhetetlen akadályok. Számomra ez most egy megkerülhetetlen akadály, de ismétlem, megteszem a maximumot, amit tudok, tartom a diétát, és várok.

Várom a gyógytorna első napját, várom, hogy félkilós súlyokkal a kezemben elkezdhessek edzeni. Csak az hónapokig fog tartani, amíg a sérült karom erőben utoléri a másikat. Ez alatt az idő alatt nem fogok fejlődni, sőt csak visszafejlődni, hogy egyáltalán a nullára eljuthassak. De én ez alatt az idő alatt sem tehetek mást, mint betartom a diétát, és kihozom a jelenlegi körülményekből a maximumot.

Én abból élek, hogy írok, a LifeTILT abból létezik, hogy én írtam. Mint már említettem, sajnos ez nem tud megvalósulni, így a bejegyzéseimet az elkövetkezendő 6–8 hétben diktálás útján olvashatjátok, azaz én beszélek, és egy lány leírja, amit mondok. Kíváncsi vagyok, mennyire változik meg ettől a bejegyzések nyelvezete, de hát ez van. Ha van egy probléma, azt meg kell oldani. Nem mást kell hibáztatni, és nem azon kell baszakodni, mit kellett volna tenni, hogy ez ne történjen meg, nem azon kell gondolkoznom, miért voltam akkora fasz, hogy hóesésben motorra ültem.

A bejegyzést azzal kezdtem, hogy azon a keddi napon minden elveszett, ami számomra fontos volt, de amint láthatjátok, semmit nem vesztünk el. Elveszíteni csak azt tudjuk, amit elengedünk vagy el akarunk engedni. Az edzéseket bár nem tudom csinálni, de fejben mégis csinálom azzal, hogy tartom a diétát, a bejegyzéseket nem tudom írni, de a gondolataimat mégis leírja valaki más helyettem.

A vállam most is fáj, most még a járással járó lépések is fájnak. Furcsa, de most még erősebbnek érzem magam, mint eddig bármikor, és most már azt is tudom, miért történt mindez velem. Hogy végigcsináljam…