röviden

Elolvastam az Egyedül vagy… cikked, miután a barátnőm úgy hívott föl, hogy „Petrácska, jól vagy? Aggódunk érted”.

Talán akkor pityeregtem így, amikor először olvastam a „LifeT!lt” intrót, és szembesültem a nyers igazsággal. A hétvégén gondolkodtam, és rájöttem, hogy valóban elértem, amit akartam, elégedettnek kell lennem, és az is vagyok. Akkor miért akartam kitolni a programot? Azért, mert beléd kapaszkodhattam, ez egy „kötelék” volt kettőnk között… egy kölcsönös valami, Te is adtál, én is adtam. Játékszabályok szerint, mindig bízva. Figyelve és vigyázva voltam általad, és ez a világ legjobb érzése, amikor tudom, hogy biztonságban vagyok. Valóban, végig lehet ezt egyedül is csinálni. Biztosan tudom, hogy már Nekem is menni fog egyedül, és folytathatom, mert az életem részévé vált ez az életforma. Ám abban is biztos vagyok, hogy egyedül nem tudtam volna elkezdeni. A millió kérdés, ami menet közben merült föl bennem, ahogy elkezdtem igazán együtt élni és mozogni a testemmel.

Nekem Te kellettél ahhoz, hogy megtudjam, hol vannak a valódi határaim és nem az általam elképzeltek. Azt gondolom, hogy mindenkinek kell valaki az első időkben. Sokszor tévesen ítéljük meg saját magunkat, és egy kívülálló jobban lát minket. Lehet, hogy sosem ugrottam volna neki, hogy lefussak 11 km-t. Jó érzés volt. A programom alatt az egyik legmeghatározóbb élmény volt. Szerettem Veled úgy nekiindulni, hogy már nem szóltunk egymáshoz, miközben sétáltunk ki a Hősök terére, mindketten elvesztünk a gondolatokban, és mentálisan készültünk az előttünk álló távra. Tudom, hogy nem a maratont futottam le,  de nekem akkor úgy tűnt. Kb. indulás előtt 5 percem volt eldönteni, hogy képes vagyok-e felülkerekedni az elmémen, és „nevetve” végigfutni. Tudod, mikor döntöttem el? Amikor még otthon erősködtél, hogy vigyek bérletet magammal, hogy vissza tudjak jönni. Hát akkor… nem vittem bérletet, 5 perc alatt eldőlt, hogy nem lesz rá szükségem, bármi is történjen. Pedig akkor még fogalmam nem volt róla, hogy mekkora is a táv, milyen a terep. Tudtam, hogy menni fog…

Jó, hogy ott voltál, hogy figyeltél Rám, hogy nem kellett beszélnünk, elég volt csak összenézni. Nekem ez hatalmas élmény volt. Vagy amikor a 14 nap környékén olyan rosszul voltam, hogy azt hittem, belehalok. Emlékszel? Amikor felhívtalak, hogy lefeküdhetek-e nálad délután, mielőtt hazamegyek, mert képtelen vagyok elindulni, olyan gyenge vagyok. Te dolgoztál, én meg csak aludtam, aztán ébredés, és indultam haza. Nekem kellett az, hogy biztonságban tudjam magam, ha nem is folyton zaklattalak, de a tudat, hogy akármikor számíthatok Rád, ha „baj van”, az nagyon megnyugtató volt. És önző módon a közepe felé még örültem is neki, hogy belekezdtünk a programba, mert időközben nagyon fontos lettél a számomra, és tudtam, hogy amíg vége nem lesz, Neked itt kell lenned. Durva, nem?

És most ne gondolj többet emögé, mint ami a valóság. Te pontosan tudod, hogy hogy értem, szombaton is és előtte is elmondtam. Fontos vagy nekem, mert hasonlóak vagyunk nagyon, csak nő létemre mellém párosult egy velem született és genetikailag belém kódolt, élethez való butaság és a nőkre leginkább jellemző, pánikszerűen, periodikusán rám törő „egyedül vagyok és magányos” érzés (ezt azért írtam le, mert ha nem teszem, Te kiragadva a lényeget válaszoltál volna egy mondatban), Te pedig férfi létedre, minimális empátiával sem rendelkezve mindennél durvábban és nyersen képes vagy kinyilvánítani a véleményedet, a lehető legrosszabb helyzetben és helyen (lásd „mi van, nagyseggű”) …és már hallom is erre a szavaidat: „ITTTT valaki nem tud túllépni ezen, úgy érzem”. Megnéztem az aszcendensem: Szűz-Mérleg. Így mindent megmagyaráz.

A lényeg, hogy ha a jó dolgok véget érnek, azt bizony nem könnyű feldolgozni. Én minden évben 10-13 éves koromig bőgtem a honvédségi tábor utolsó napjain, amikor haza kellett menni, pedig tudtam, hogy a következő nyáron ismét ott leszek. Akkor miért? Mert a hely ugyan nem változik, de akkor sem lesz már ugyanolyan. Egy évvel idősebb leszek, új arcok jönnek majd, és új élmények és impulzusok érnek majd. Mégis mindig szuper jó volt mind, de másképp. És mindet megsirattam.

Vannak pillanatok az életben, amikről azt kívánod, bárcsak sosem múlnának el… Hát ez az 70 nap pont ilyen volt. A szenvedésekkel, a hisztikkel, a küzdelmekkel és vitákkal, a fotókért való harccal, a végigszenvedett beszámolókkal, a sikerélményekkel együtt… a több 100 SMS-sel, hogy mit vegyek a mandula helyett, milyen mogyoró, és mit csináljak, ha csak 40 dkg ugrott le rólam, és még isten tudja, mennyi. A lelkifurdalás nélküli „zaklatásaimmal”, mert tudtam, hogy úgyis jön a válasz 2 percen belül, és megmenekültem. Valószínű ezért viseltem rosszul, hogy levetted a kezed rólam az elmúlt időszakban. Ha jobban belegondolok, ennek csak örülnöm kellett volna, hisz ez annak a jele, hogy megbízol bennem, tudod, hogy egyedül is tudom járni a helyes utat (+ annak a jele, hogy túlvállaltad önmagad). Tudod, hogy én a lehető legtöbbet hoztam ki magamból, mindig a legjobbat teljesítve, a körülményeimhez képest. Hiányoztál és hiányzott a régi együttműködés, ezt nehezen viseltem az elmúlt időszakban, ezért viselkedtem sokszor igazi hülye picsa módjára.

Szombatig nem voltam hajlandó tudomást venni arról, hogy a program véget ér, lezárul egy korszak az életemben. Persze nem teljesen, hisz nem szeretnék változtatni az új életmódomon, de Te már nem leszel benne, hogy nyafogjak és kérdezzek. Mert vége a missziódnak, és ahogy mondtad szombaton, a legkevésbé sem érdekelnek az ilyesfajta érzelmi kirohanásaim. Igazad van, semmi közöd hozzá, és 10-e után pláne nem. Ne haragudj a péntekiért, csak érzem a végét, és ha most húzni lehetne, azt mondanám, ok, írok inkább 30 beszámolót a semmiről, aminek se eleje, se vége, csak ne múljon el. Ki fog így lecseszni vagy megdicsérni? Nem tudom, hogy mikor lettem ennyire érzelmes, de ez a pár hónap rengeteg olyan dolgot is kihozott belőlem, amiről fogalmam nem volt, hogy létezik bennem. Sokkal szenvedélyesebben élek már meg dolgokat, és tudatosabban cselekszem, mint azelőtt… Sok esetben gyorsan döntök. Jó, kivétel a ruhavásárlásban, mert abban képtelen vagyok nem a régi alakomra illő ruhát leakasztani.

…és persze tudom, hogy nem kell temetni a dolgokat, mert nem meghalunk, csak átalakulunk, de azért hiányozni fog ez a kapcsolat köztünk. Ezt unni fogod, de tedd meg, hogy elolvasod bakki:

Volt egy gyönyörű, piros, borzasztóan magas sarkú Zara cipőm pár évvel ezelőtt. Nem az volt az első, azelőtt millió szar cipőben bicsaklott ki a bokám vagy sebesedett ki a sarkam. A fent említett cipőben tanultam meg, hogyan is kell a lehető legtermészetesebben járni egy számomra természetellenesen magas cipőben. Nem volt könnyű először vele sem, talán 3-szor törte fel a sarkam, míg össze nem szoktunk, de sosem bicsaklott ki a bokám és fájdult meg benne a lábam, az úgy tartott, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Azóta az az alap. Emlékszem az érzésre, amikor először próbáltam fel az üzletben. Nah, azóta csak akkor veszek meg egy cipőt, ha azt érzem, mint mikor az volt először a lábamon. Ami az elején kínszenvedés volt, az a Zarával rutinszerűvé vált.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy olykor jól jön mellénk valaki, aki megmutatja a jó irányt, vagy hogy azt, amit eddig csináltál, hogyan lehet jól csinálni. Vannak a szerencsések, akik egyből minden segítség nélkül rátalálnak arra, nekik mi a lehető legjobb. És vannak azok, mint én, akiknek milliószor feltöri a lábát valami szar, mire rájön, mi is jó neki. És mielőtt azt gondolnád, hogy ez a levél egy köszönőlevél, tévedsz, csak azt szeretném mondani, hogy baromira fog hiányozni! Tudom, hogy most már megy egyedül is, mert megtanultam, milyen tudatosnak és kitartónak lenni, és már tudom 600.000 SMS után, hogy mihez nyúljak a boltban. Magyarázhatnám még, de úgysem fogod megérteni, miről hadoválok. Azért sportoljunk már néha együtt. A tervezett Citadelládat nem futjuk le valamikor?

Ui.: és igazad van, minek érzem magam magányosnak, amikor mindent én magam egyedül értem el, ami csupa jó dolog az életemben. Akkor talán ez rossz szó rá. Nem magányos vagyok, csak jó érzés biztonságban tudni magam in case of danger.

Jó lesz ez, annyira tudom… még elmorzsolok egy utolsó könnycseppet, sajnálom magam 2 percig, majd indulok előre, mert nincs miért szomorkodnom. Az utolsó szó jogán péntekig még hívhatsz daginak, nagyseggűnek, vagy ahogy akarsz, utána már tőled sem viselem el, mert nem köt a kontrakt, és mert se nem vagyok dagi, sem pedig nagyseggű (többbééé). Én pedig cserébe péntektől soha többet nem hisztizek és nyafogok Neked és küldök felesleges SMS-eket. Felszabadul egy hely az életedben, amit ha rám hallgatsz, magadnak tartogatsz, mert teljesen túl fogsz pörögni… hallgass Rám!!!

Bocs, hogy hosszú lett, ezzel én tényleg lezártam, nincs több érzelgősség meg kifakadás, megígérem.

Pusz,

Petra