röviden

Nem azt mondom, hogy soha, de 2-3 éven belül biztosan nem foglalkoztam volna a rehabilitációval, pontosabban a sérülések utáni felépülési folyamatokkal. Az élet azonban úgy hozta, hogy nincsen más választásom, mint foglalkozni a témával.

A vállam eltört, és mivel a mindennapjaim fontos része a rendszeres testmozgás, mivel elképzelni se tudnám sportolás nélkül az életem, és a LifeTILT sem létezhet nélküle, ezért minden tudásomat és energiámat abba fogom fektetni a közeljövőben, hogy a lehető legjobb gyógymódot találjam meg a felépülésemre. Mint mindenből, úgy ebből is profitálni fogtok, hiszen ha megnézzük itthon a népszerűbb életmódoldalakat, akkor azt kell látnunk, hogy nagyon kis terjedelemben, vagy egyáltalán nem foglalkoznak a sérülések utáni rehabilitációval. De tényleg, ti találkoztatok már olyan bejegyzéssel bármelyik életmódoldalon, ami a felépüléssel kapcsolatosan hasznos tanácsokat adott volna? Mert én rohadtul nem. És igazából nem is értem, hogy miért nem. Mennek a motivációk meg a receptek, az ezredszerre is leírt alapszabályok, de a rehab az sehol.

Én sem mondom, hogy saját elhatározásból, de ha az élet úgy hozta, hogy nincs más választásom, akkor az elkövetkezendő hetekben-hónapokban a rehabilitációra összpontosítom a LifeTILT szellemi erőforrásait, értsd ezekről fogok írni. Na de mit is jelent ez valójában.

Nagyon egyszerű lesz a dolog.

Ha minden igaz, jövő héten hétfőn megyek utolsó kontrollra, és ha a csont nem mozdult el, akkor indulhat a rehabilitáció.

Ha nagyon ki akarnék baszni magammal, akkor elmennék egy állami közkórház gyógytornászához. Félreértés ne essék. Egészen biztos vagyok benne, hogy az állami kórházakban is kiváló gyógytornász szakemberek dolgoznak, a hozzáértésüket nem kérdőjelezem meg, de valahogy nincs kedvem egy Quechua sátorral és egyheti hideg élelemmel beköltözni a Péterffy Sándor kórház rehabilitációs osztályára abban a reményben, hogy egyszer majd sorra kerülök.

És különben is. Már túl vagyok egy alkarcsonttörésen, amit 1998-ban sikerült összehoznom egy focimeccs alkalmával. Na akkor a már említett Péterffybe mentem gyógytornára, ami a mai napig úgy él az emlékezetemben, mintha a dachaui haláltáborban lettem volna múzeumlátogatáson. Iszonyat lepusztultság, kétségbeejtő állapotok. Szóval ez most nem sznobság, meg semmi különös attitűd, de ha lehet, akkor ezt most kihagynám, és a közkórházak helyett a magánszektor felé fordulnék inkább.

Egy ideje már nézelődöm, hogy ki, vagy melyik intézmény lenne a legmegfelelőbb, és hétfő után ez a nézelődés valószínűleg még hatékonyabban fog zajlani, ugyanis az elkövetkezendő napokban felkutatom a legjobb rehabilitációs szakembereket, gyógytornászokat, mozgásterapeutákat, specialistákat, és úgy általában mindenkit, aki a segítségemre lesz abban, hogy a felépülésem ne csak hetven-, vagy még ennél is kevesebb százalékos legyen. Nagyon bebaszna ugyanis, ha a rehabilitációm után a felépülésem nem lenne 100%-os, mivel a vállak a csigolyák után az egyik legfontosabb mozgásszervünk, amely az összes felsőtest-izomcsoport mozgásáért és mozgatásáért felel. Szinte nincs is olyan felsőtestgyakorlat, amihez ne kellenének a vállak.

Úgy tervezem, a felépülésemet dokumentálni fogom, úgy tervezem, amit ezektől a fentebb felsorolt szakemberektől megtanulok, azt leírom ide is, hogy ne csak az én felépülésem legyen zökkenőmentes és szakmailag megalapozott, hanem hogy ti is profitálni tudjatok az én történetemből.

Szóval ha ezt a bejegyzést most olvassa egy gyógytornász, vagy bárki, aki tudna nekem ajánlani egy jó szakembert, az ne fogja vissza magát, és vegye fel velem a kapcsolatot. Vegye fel már csak azért is, mert ezzel nemcsak nekem, hanem általam ezreknek fog majd segíteni.

És hogy mi történt velem a balesetem óta elmúlt 3 hétben? Amennyit tudtam, feküdtem, és igyekeztem a lehető legkevesebbet mozogni. Kimozdulni sem tudtam nagyon, mert konkrétan a kabátot sem tudtam felvenni, ami így a januári mínuszoknál különösen betyáros tud ám lenni.

A 3 hetes semmittevésnek és a bal karom mozdulatlanul tartásának persze meg is lettek a következményei. Ezek a következmények pedig a képen egyértelműen láthatók. Híztam 4 kilót a semmittevéstől, eltűnt a forma, és ami a legdurvább, hogy a bal karom izmai szinte teljesen elsorvadtak. Iszonyat látni ezt. Érdemes megnézni azt a karom, amivel a telefont tartom, az az egészséges oldalam. Nézzétek meg a bicepszem ezen a karomon és a másikon.

Holnap kerítek egy mérőszalagot, és lemérem a bicepszemet. Kíváncsi leszek, mennyivel lett kisebb.

Innen indulunk, meglátjuk, mi lesz. Egyvalamit azonban mindenképpen meg szeretnék jegyezni. Ne olvasgassatok a neten gyógyulási idő után kutakodva, mert az élettől is elmegy a kedvetek. A felkarcsonttörésre 6–8 hónapos felépülést mondanak. Na ez az, amit nem vagyok hajlandó elfogadni.