röviden

Imola tipikusan az a lány, aki baromira erősnek mutatja magát, aki talpraesett, tudja, mit akar az élettől, tudja, merre tart, legalábbis ezt gondolja magáról.

Aztán ha az ember egy kicsit jobban megismeri, és lehullik róla a maszk, rájön, hogy mennyire befolyásolható, törékeny és érzelmileg megingatható, azaz tipikus nő, a nőkre jellemző összes tulajdonsággal. Imo ugye Dombóváron él, és benne élénken él a lokálpatriótaság, ez az állandó rivalizálás Budapest és vidék között, amit én igazán nem szeretnék kiélezni, és Pécset nem mondanám kisvárosnak sem, ahova ugye Imola egyetemre jár, de azt még Imo sem tudja, vagy már elkezdte sejteni, de ez a program jóval többet fog neki adni, mint egyszerű fogyás, ugyanis Budapesten egészen más ritmusban történnek az események.

Amikor kiköltöztem Londonba, én is azt hittem, hogy huh, bazmeg, ez igen, mennyivel másabb itt minden, mint otthon. Nagyságrendekkel kaptam nagyobb dózisban az eseményeket, magamba szívtam a nyugat ópiumát és teljesen elbódított a hatása. Új kapuk nyíltak meg előttem, új dimenziókban gondolkoztam, aztán egy idő után rájöttem, hogy London és Budapest között a különbség csak annyi, hogy ott nagyobb mennyiségben hömpölyög a szar, és nemcsak a csatornákban, hanem az utcákon is. Erre majd Imola is rájön idővel, és arra is, hogy a 4-es, 6-os vonalon és a buszokon nem kell jegyet lyukasztani, itt a szomszédok magasról szarnak egymásra, és még akkor sem sétálunk le két megállót, ha 20 percet kell várni a következő metróra. Minden mást elmond magáról Imola.

Imola

Imola vagyok, 20 éves, és Pécsett lakom jelenleg, mivel itt járok egyetemre. Én leszek a bizonyíték, hogy a távolság nem akadály!
A Lifetilt blogot már több mint egy éve olvasom, így nem egy „sikersztorit” követtem végig lépésről lépésre, ezért jelentkeztem én is.
A barátnőim szerint csak arányos az idomom, a szüleim szerint csak pár kiló a felesleg, a rosszakaróim szerint dagadt disznó. Én az a típusú ember vagyok, aki sosem hallgat a fröcsögő emberekre. Ezúttal viszont náluk van a pont…
Ha belegondolok, 12 éves korom körül kezdtek feljönni rám a kilók. Azóta olyan, mint egy régi rokon, hol meglátogatnak, hol elhagynak egy időre. Természetesen próbálkoztam már megszakítani ezt a kapcsolatot (Acai berry, szétválasztó, kondimánia… stb,), de valahogy nagyon erős ez a rokoni szál. Emiatt most drasztikus lépésre szántam el magam, vállalva a nyilvánosságot beadtam a jelentkezésemet a Slim3-ra. A jelentkezés után nem sokkal egy telefonbeszélgetés következett, és már fenn is találtam magam Budapesten egy találkozón Tomival.

Lehet, jobban izgultam az ötperces beszélgetés miatt, mint egy vizsgán, nálam jobban csak a szüleim izgultak értem, mondván, kicsi lányuk beveszi Pestet, itt csak rossz történhet. Mikor feldobtam Tominak a témát, hogy anyukám szerint ő biztosan szervkereskedő, és a vesémre pályázik, csak kettőt pislogott, elkérte anyu számát, és egyből felhívta, hogy megnyugtassa… Elsőre az ijedtség és a ciki határán voltam, de most, ha végiggondolom, csak azt akarta, hogy az elejétől minden teljesen rendben menjen.
Két típusú túlsúlyos ember van öltözködés terén: az első, aki teljesen elhagyja magát, és zsákokat vesz magára, illetve aki imád vásárolni, és szinte kutatja az előnyösebb ruhákat. Nos, én az utóbbi kategóriába tartozom. Imádom a nőies és kihívóan csinos ruhákat, amelyek szépen palástolják a hurkákat, így az eddigi stratégiám a következő volt: több dekoltázs, hasleszorításos naci. Működik, amíg haza nem érsz, és le nem vetkőzöl. Majd ha levetkőztél, és belenéztél a tükörbe, és realizáltad, hogy igen, el vagy baszva, mikor ennél mérföldekkel jobb lehetnél… leugrasz, és keresel egy új palástolós nacit, amiben pillanatnyilag jónak látod magad, vagy fogod, és felveszed a kesztyűt, és odavágsz egy hatalmasat, és nem csak pillanatnyi megoldást keresel. Én úgy döntöttem, odavágok… és akkor már egy hatalmas kiütéssel vessek véget ennek. Na, most, hogy mindenki tudja, hogy nekem mi volt az indok, beszélhetek még egy kicsit magamról is.

Mint már fentebb említettem, egyetemista vagyok, ami húzós vizsgaidőszakokat és néha reggeltől estig tartó órákat jelent. Így sokszor megesik, akarom írni megesett, hogy az ebéd a közeli Árkád bevásárlóközpontban bedobott rántott, sütött és olajos társaikban nyilvánult meg. Ezek után jött a hatalmas fáradtság érzése, ami rányomta a bélyegét az egész napomra. Tehát érzem, hogy nemcsak kívül, belül is szétszed ez a túlsúlydolog.

Így karácsonyra kikötöttem, hogy nem kérek csokikat, mamasütiket és egyebeket, mindössze egy kis megértést és biztatást várok a családomtól. És Tőletek, kedves olvasóktól. Cserébe próbálok bizonyítani, és megmutatni, hogy nincs olyan akadály, ami nem győzhető le …avagy:
„Nincs lehetetlen, csak tehetetlen”.