röviden

El kell keserítenem azokat az embereket, akik azt hiszik, ez az ország haldoklik, és itt már nincs jövője senkinek, ugyanis ez az ország nem haldoklik, hanem már régen halott.

Akárhova nézünk, rohad ránk itt minden, nincs alternatíva, nincs versenyképes fizetés, az orvosok Wizz Air-es jegyekkel a zsebükben végeznek életmentő műtéteket, az egyetemeken már régen nem az a kérdés, hogy melyik cégnél, hanem hogy melyik országban fognak elhelyezkedni. Angliában lassan már a magyar lesz a hivatalos nyelv, Olaszországban már a kávézókban is magyar lányok táncolnak, Németországban rajzolnak mérnökeink, a bébiszitterállásokat a világ minden részén szinte már csak magyarul adják fel, és úgy általában olyan szintű kivándorlás zajlik a napokban is, hogy én már lassan tényleg csak azon csodálkozom, hogy az Oktogonon a turistákon kívül még beszél valaki magyarul. A kormány ugyan most próbálkozik pár szánalmas intézkedéssel, hogy itthon tartsák az 1980 után született generációt, aláíratnak velük papírokat, hogy diploma után évekig itthon kelljen maradniuk, de én úgy vagyok ezzel, hogy egy csajt sem úgy kell megtartani, hogy láncot verünk a lábára, és rázárjuk a lakásajtót, hanem úgy kéne viselkedni, és olyan kereteket adni neki, hogy ne akarjon elhagyni minket. A baj csak az, hogy már nemcsak a huszonévesek menekülnek innen úgy, mintha egy Zámbó Krisztián-koncerten lennének, hanem komplett családok csomagolnak, és hagynak itt évtizedes egzisztenciákat és számolnak fel mindent.

Viola egy 7 fős család legkisebb gyereke, ahol az apa, az anya és 3 testvére már Svédországban termeli a GDP-t, és akikhez Viola márciusban a program végén csatlakozni fog, végleg itt hagyva Magyarországot. Violára jelenleg nővére vigyáz, aki a jogi egyetem elvégzése után szintén csatlakozik Ibrahimovicsékhoz.

Rendkívül szomorú ez valahol, és pontosan erről a folyamatról beszélek. Vio 10 évig műkorcsolyázott versenyszerűen, de pechjére a másik 4 testvére is ezt teszi, és a szülei 5 gyerek versenyeztetését már nem tudták finanszírozni, így dönteniük kellett, melyik 2 gyereküknek kell abbahagynia a versenyszerű sportolást. Álmok tiprásáról beszélünk itt, és ebből az álomból Violának kellett felébredni. Amikor ez a történet szóba került a castingon, éreztem rajta azt a kurva nagy fájdalmat, és én pontosan ezért választottam be őt. Egész egyszerűen nem akartam, hogy a Slim3-ba nem bekerülésével újabb csalódás érje. Nem őt akartam ebben a kategóriában elindítani, a castingon konkrétan közöltem vele, hogy nem jutott tovább, de a fent említett okok miatt visszahívtam, és végül is mellette döntöttem.

Ezért szeretem a dokumentált fogyásokat, mert valódi életeket mutatnak be, ahol nemcsak a fogyás van szemléltetve és nők mindennapjai vannak bemutatva, hanem most már egész generációk életébe is betekintést enged. A letükrözött társadalom, egy ország női lakosainak korosztályokra lebontása tizenéves kortól egészen a hatvanasokig. Nők, akik generációkat képviselnek, statuálnak példát, és saját magukon mutatják be, az ember lehet akárhány éves, az élete tartson bárhol is, sosem késő elkezdeni, mindig lehet váltani. Erről szól a Slim3 Generációk, és ezennel immáron harmadjára elindul a show, a zenekar újra játszik, a függöny felgördül, és a színpadon 6 nő írja újra a sorokat. Válasszatok példaképet, változtassatok meg mindent, ahogyan ők is teszik az elkövetkezendő 70 napban.

Viola

Sziasztok, Viola vagyok, 18 éves, szalagavatósként sikerült bekerülnöm a Slim3-ba, aminek nagyon örülök! Mindjárt kezdődik az egész program, alig hiszem el, sőt el sem hiszem, természetesen a beszámolómat az utolsó percekre halogattam, és be kell vallani, hogy mindennel így szokott lenni.

Azért jelentkeztem a Slim3-ba, hogy lefogyjak, másrészt úgy gondolom, hogy az egész program egy nagyon jó jellemformáló, esélyt és lehetőséget ad arra, hogy sikeresebben folytassuk tovább az utunkat, és arra, hogy merjünk belekezdeni új dolgokba, hiszen nem biztos, hogy attól, hogy valami új és nehéz, rossz is. Néhány befuccsolt fogyókúrám után mindig úgy gondoltam, hogy nem érdekel, aki szeret, az szeret így is, aki meg nem szeret így, az le van szarva, de rá kellett jönnöm, hogy én utálom magam így a legjobban, úgyhogy muszáj változtatni, és ha eddig nem ment egyedül, akkor talán segítségre van szükség, ezért jelentkeztem. (Bár nem gondoltam volna, hogy bekerülök.)

Mikor Tomi végül engem választott, vissza akartam mondani, ösztönszerűen elkezdtem kifogásokat keresni, hogy igazából le tudok fogyni egyedül is, tudom a módszereket, nem kell ehhez egy program, meg segítség, ráadásul a szüleim sem támogattak, és elszállt az összes kedvem az egésztől, és akkor adtam magamnak egy nagy „pofont”, hogy nem fogják a kifogások és a lustaság az életemet irányítani, belevágok, még ha fájdalmas is lesz, és ha nagy áldozatokat is követel. Szükségem van erre a programra, mert kell az, hogy elvárások legyenek felém, és hogy muszáj legyen elmenni futni, edzeni. Úgyhogy már nagyon várom, hogy elkezdődjön, persze van bennem félelem és kétely is, de ez egy jófajta félelem, olyan, ami előre fog vinni, legalábbis remélem.