röviden

Megtisztelő, hogy a mai napon itt lehetek veletek, és itt állhatok a felavatási ünnepségeteken a világ egyik legjobb egyetemén. Sosem szereztem diplomát, és az igazat megvallva most állok a legközelebb egy diplomaosztóhoz. Ma három történetet szeretnék elmesélni az életemből. Ennyi. Semmi extra, csak három történet.

Az első történet a pontok egymáshoz kapcsolódásáról szól…

Az első 6 hónap után kiestem a Reed főiskoláról, de utána még kb. másfél évig maradtam, mielőtt ténylegesen otthagytam volna. Miért estem ki? Minden még azelőtt kezdődött, mielőtt megszülettem volna. A vér szerinti édesanyám egy fiatal, főiskolát végzett nő volt, aki eldöntötte, hogy örökbefogadó szülőknek ad. Úgy érezte, diplomás embereknek kell adnia a gyermekét. Már minden elő volt készítve ahhoz, hogy egy ügyvéd házaspár örökbe fogadjon, ám amikor megszülettem, ők az utolsó pillanatban úgy döntöttek, egy lányt akarnak, és nem egy fiút. Így esett, hogy felhívták a várólistán lévő következő szüleimet az éjszaka közepén, és csak egyetlen kérdést tettek fel nekik. „Született egy nem várt kisfiú, elfogadják őt?” Mire ők azt felelték: „Természetesen!” A vér szerinti édesanyám később megtudta, hogy az új nevelőanyám sosem végezte el az egyetemet, és nevelőapám sosem tette le az érettségit, ezért végül megtagadta az örökbe fogadó papírok aláírását, ám pár hónappal később a szüleim meggyőzték édesanyámat, és megígérték neki, ha eljön az idő, mindenképpen főiskolára fognak járatni. Így kezdődött az életem…

17 évvel később főiskolára mentem, de a főiskola majdnem olyan drága volt, mint a Stanford, és a munkásosztálybeli szüleim minden spórolt pénze az én taníttatásomra ment el, de én 6 hónap után nem láttam benne semmi értéket. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel, és a főiskola egyáltalán nem segített abban, hogy ezt kitaláljam. Ott álltam úgy, hogy elköltöttem a szüleim egész életen át spórolt összes pénzét. Ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom, és bíztam abban, hogy jól mennek majd a dolgok. Akkor ez elég ijesztő volt, de így visszatekintve ez volt életem egyik legjobb döntése. Attól a perctől kezdve, hogy otthagytam az iskolát, nem kellett foglalkoznom engem nem érdeklő, ám számomra kötelezően előírt dolgokkal, és elkezdhettem foglalkozni azokkal a dolgokkal, amiket én sokkal érdekesebbnek és értékesebbnek találtam. De ez azért nem volt ilyen romantikusan egyszerű…

Mivel már nem lakhattam a kollégiumban, ezért a barátaim szobáiban aludtam a földön. 5 centes kólásüvegeket váltottam vissza, hogy a betétdíjból ennivalót tudjak venni magamnak. Minden vasárnap 7 mérföldet (11 km) gyalogoltam át a városon, hogy heti egyszer rendes meleg ételt egyek a Hare Krisna templomban. Imádtam. Sok dolog, amibe belebotlottam a kíváncsiságomat és az ösztöneimet követve, később megfizethetetlen értéknek bizonyult. Hadd említsek meg egy példát…

Abban az időben a Reed főiskola kínálta talán a legjobb kalligráfiai (szépírás) oktatást az országban. Az egész campus területén az összes tábla és minden hivatalos üzenőfelület gyönyörű, kézzel írt kalligráfiai írással volt tele. Jelentkeztem a kurzusra, hogy eltanuljam ezt a fajta írást. Tanultam a Serif és San Serif írástípusokról, a különböző betűkombinációik között használható különböző betűközökről,  és minden másról, ami a tipográfiát igazán nagyszerűvé teszi. Csodálatos volt és történelmi, művészien megalkotott, a tudomány által nem értelmezhető módon, és ez engem elbűvölt. Reménytelennek és esélytelennek tűnt, hogy én ennek valaha valódi hasznát veszem majd az életemben, de 10 évvel később, az első Macintosh komputer tervezése során ez a tudás visszaköszönt, és mindezt beleterveztük a Macbe, ami az első gyönyörű tipográfiával megáldott számítógép volt. Ha nem veszem fel ezt a tárgyat, és nem végzem el ezt a kurzust, talán sosem lett volna arányos elosztású űrterület az írástípusokban. Ha nem veszem fel ezt a tárgyat, akkor a Mac talán sosem kap proporcionális (arányos) írástípust, és mivel a Windows a Macről másolódott, talán a személyi számítógépekre sosem kerül fel mindez. Ha nem esek ki, sosem veszem fel ezt a tárgyat, és a személyi számítógépeken nem jelennek meg a napjainkban ismert csodás tipográfiai képességek.

Természetesen lehetetlen volt főiskolás koromban a pontok ilyen szintű kapcsolódását látni, de a kapcsolat nagyon tisztán látszik 10 év távlatából visszatekintve. Még egyszer: nem tudod a pontokat egymáshoz kapcsolni, ha csak előre nézel, és a jövőbe tekintesz, mert a kapcsolatok csak a múltból visszanézve látszanak majd. Ezért bíznod kell abban, hogy a pontok valahogy összekapcsolódnak a jövődben. Valamiben bíznod kell, valamiben hinned kell. Isten, sors, élet, karma vagy bármi másban, de hinned kell benne, hogy a pontok összekapcsolódnak majd. Hallgass a szívedre, és kövesd az az utat, amit a szíved diktál, még akkor is, ha az eltér a jól kitaposott úttól. Ez az igazi különbség.

A második történetem a szerelemről és a veszteségről szól…

Szerencsés voltam, mert már az életem elején megtaláltam azt, amit szeretnék csinálni. Wozniak és én az Apple-t a szüleim garázsában kezdtük, mikor 20 éves voltam. Keményen dolgoztunk éveken keresztül, és 10 év alatt az Apple egy 2 srác garázsból induló elképzeléséből egy 2 milliárd dolláros (2011-ben már 382 milliárd USD!!!), 4000 alkalmazottat foglalkoztató céggé nőtte ki magát. 9 év után adtuk ki a legkitűnőbb termékünket, egy Macintosht, és ezután lettem 30 éves. Ezután kirúgtak.

De hogy rúghatnak ki egy cégtől, amelyet te kezdtél el? Ahogy az Apple nőtt, mi felvettünk valakit, akiről én úgy gondoltam, nagyon tehetséges, és velünk építi majd a céget. Az első évben a dolgok jól alakultak, de ezután a jövőre vonatkozó elképzeléseink nagyban eltértek egymástól, és a végén összekülönböztünk. Mikor ez megtörtént, az igazgatótanács neki adott igazat, így 30 évesen hoppon maradtam. Amire egész eddigi életemben koncentráltam, az elmúlt, és ez az érzés borzasztóan lehangoló volt. Pár hónapig fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Úgy éreztem, hagytam, hogy az előző generáció lerombolja mindazt, amit mi addig felépítettünk, mert kiadtam a kezemből az irányítást, és ők átvertek engem. Később találkoztam David Packarddal (Hewlett Packard) és Bob Noyce-szal (Intel), és megpróbáltam elnézést kérni tőlük. Nagyot hibáztam, és legszívesebben otthagytam volna a Szilicíum-völgyet, de aztán szépen lassan kikristályosodott bennem a gondolat, hogy még mindig imádom azt, amit csinálok. Az Apple ugyan visszautasított, de még mindig szerelmes voltam a munkámba, ezért elhatároztam, újrakezdem.

Akkor még nem láttam, de az, hogy kirúgtak az Apple-től, a lehető legjobb dolog, ami velem valaha történhetett. A sikeresség súlyát felváltotta az újrakezdés öröme, a bizonytalanság tettekre késztető ereje szabaddá tett, így utat engedve annak, hogy megkezdhessem életem legkreatívabb periódusát. Az elkövetkezendő 5 évben megalapítottam a NEXT-et és a PIXART, és beleszerettem abba a csodálatos nőbe, aki ma a feleségem. A PIXAR-ral megalkottuk a világ első komputeranimációs filmjét, a Toy Storyt, és mára ez a cég a világ legsikeresebb animációs stúdiója. Jelentős fordulat volt, amikor az Apple megvásárolta a NEXT-et, és én így visszatértem az Apple-hez, és a technológia, amit a NEXT-nél kifejlesztettünk, az alapja az Apple mai technológiájának, és Laurennel családot alapítottunk…

Egész biztos vagyok abban, hogy mindezek nem történnek meg, ha nem rúg ki az Apple. Keserű ízű orvosság volt ez az élettől, de úgy érzem, a betegnek – nekem – szüksége volt erre. Az élet néha fejbe vág egy téglával, de soha ne veszítsd el a hitedet önmagadban. Meg vagyok róla győződve, hogy az egyetlen dolog, ami hajtott, az a munkám szeretete. Meg kell találnod azt, amit szeretsz, és ez ugyanúgy igaz a munkádra, mint a szerelmedre és a barátaidra. Az életed a munkád legnagyobb részét tölti ki, és csak akkor lehetsz vele elégedett, ha hiszel benne, hogy amit csinálsz, az nagyszerű, és csak akkor tudsz nagyszerű munkát végezni, ha szereted azt, amit csinálsz. Ha nem találtál még rá, keress tovább, és soha ne állapodj meg! A szíved majd tudni fogja, ha megtaláltad azt, amit keresel, és mint minden nagyszerű kapcsolat, ez is időről időre egyre jobb lesz majd. Keress, és soha ne állapodj meg, ne érd be azzal, ami most van.

A harmadik történetem a halálról szól…

17 éves koromban olvastam egy idézetet, ami valahogy így hangzott: „Ha minden napot úgy élsz meg, mintha az az utolsó lenne, egy napon majd neked lesz igazad.” Ez nyomot hagyott bennem, és azóta az elmúlt 30 évben a tükörbe nézve reggelente azt kérdezem magamtól, ha ma lenne az életem utolsó napja, azt csinálnám, amit csinálni akarok? Amint a válasz egyre többször „NEM” lett, tudtam, hogy valamin változtatnom kell. Emlékezni arra, hogy nemsokára mindannyian halottak leszünk, az általam valaha érzett legfontosabb eszköz, ami segített a nagy döntések meghozatalakor, mert szinte minden külső elvárás, minden büszkeség, félelem, szégyen és kudarc, ezek a dolgok mind eltörpülnek a halállal szemben, tisztán látva mindazt, ami valójában igazán fontos. Emlékezni arra, hogy meghalsz, a legjobb módszer, amit ismerek, arra, hogy elkerüld annak a gondolatnak a csapdáját, amely szerint valamit elveszítesz. Nincs semmid már, meztelen vagy, nincs okod nem a szívedre hallgatni.

Egy évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak nálam. A reggel 7.30-kor elvégzett vizsgálat egy tumort mutatott ki a hasnyálmirigyemben. Azt sem tudtam, mi az a hasnyálmirigy. Az orvosok azt mondták, ez nagy valószínűséggel a rák egy gyógyíthatatlan fajtája, és nem élek tovább mint 3–6 hónap. Az orvosom azt javasolta, menjek haza, és intézzem el az ügyeimet. Ez az orvostörvény, elő kell készülni a halálra. Ez azt jelenti, hogy el kell mondanod a gyerekeidnek mindent, amit az elkövetkezendő 10 évben akartál, és mindezt pár hónap alatt. Be kell fejezned mindent, megkönnyítve a családod dolgait, amennyire csak lehet, és el kell köszönnöd. Egész nap ezzel a diagnózissal éltem, és még aznap este elvégeztek egy biopsziát, amely során levezetnek egy endoszkópot a torkomon át a gyomromon keresztül a beleimbe, hogy egy tűvel sejtmintát vehessenek a rákos sejtekből. El voltam altatva, de a nejem, aki ott volt, elmesélte, hogy amint megpillantották a sejteket a mikroszkóp alatt az orvosok, sírva fakadtak, mert kiderült, hogy a hasnyálmirigy egy nagyon ritka fajtájával van dolguk, amely műtéti úton gyógyítható. Megműtöttek, és már jól vagyok.

Ekkor voltam legközelebb a halálhoz, és remélem, ez így is marad még pár évtizeden át. Átélve mindezt biztosabban beszélhetek róla, mint amikor a halál egy használható, de csupán elméleti koncepció volt. Senki nem akar meghalni. Még azok sem, akik a mennyországba akarnak jutni, csak hogy odaérjenek. A halál az úti cél, ahova mindannyian elérünk egyszer, és ezt senki nem kerülheti el. Ez úgy van, ahogy lennie kell, mert a halál nagy valószínűséggel az élet legjobb találmánya. Ő a változás, ami eltakarítja a régi dolgokat, hogy utat adjon az újak születésének. Jelenleg az újak Ti vagytok, de egy napon, nem is olyan sokára Ti lesztek az öregek, akiket majd el kell takarítani. Bocs, ha túl drámai vagyok, de ez így van, ez az igazság. Az időtök limitált, szóval ne vesztegessétek arra, hogy valaki másnak az életét élitek! Ne essetek dogmák csapdájába, amely más emberek gondolkozásából táplálkozik, ne hagyjátok, hogy más emberek véleményének a zaja elnyomja a saját gondolataitok belső hangját, és a legfontosabb, legyen meg a bátorságotok a szívetekre hallgatni és a megérzéseiteket követni, mert ők már tudják, mivé is akarsz válni valójában, ha te most még nem is tudod. Minden egyéb másodlagos.

Mikor fiatal voltam, volt egy csodás kiadvány, „Az egész föld katalógusa” címmel. Ez a generációm bibliájának számított. Ezt egy Steward Brand nevű fickó készítette nem messze innen, Menlo Parkban. Ez még a 60-as években történt, a személyi számítógépek és kiadványok szerkesztése előtti időkben, így az egész kiadványt írógépek, ollók és Polaroid-kamerák segítségével készítette. Egyfajta Google volt ez, papírformában 35 évvel azelőtt, hogy a Google létrejött. Idealista volt, benne ügyes eszközökkel és nagyszerű elképzelésekkel. Stewart és csapata több kiadást jelentetett meg, és végül kiadtak egy utolsó változatot. Mindez a 70-es évek közepén történt, én akkor veletek egykorú voltam. Az utolsó szám hátoldalán egy kora hajnali vidéki útról készült fotó volt, valami olyasmi, amivel országúti stoppolás közben szoktunk találkozni, ha kalandvágyók vagyunk. Alatta pedig ezek a szavak: „Maradj éhes, maradj őrült.” Ez volt az ő búcsúzó üzenetük.

Mindig ezt kívánom magamnak, és most ezt kívánom nektek, frissen végzetteknek is, akik valami újat kezdenek majd az életben.

stay hungry, stay foolish…