röviden

Elgondolkoztam valamelyik nap a jövőmön. Lefeküdtem a szőnyegre, és órákig néztem a plafont, miközben a fejem tele volt folyamatosan cikázó gondolatokkal és érzésekkel. Nem a múlton merengtem, mert azt leszarom. Sosem tudtak igazán lázba hozni a múlt történései, meg amúgy is, rajtam kívül senkit nem érdekel.

A jövőn gondolkoztam, és azon az életformán, amit immár lassan 10 éve élek kisebb-nagyobb megszakításokkal. Hedonizmus és szélsőségek jellemezte életvitel ez, amiben jobb periódusok és rohadt nagy mélypontok váltják egymást folyamatosan. 2009-ben például nem volt olyan hét, hogy ne piáltam volna szarrá magam hetente legalább 4×, és bizony nem volt ritka a napi 2 doboz cigi sem. Éjjelente pókerezni jártam, ruletteztem, és a csajok, akik állandó változók az életemben, akik nem jelentenek semmit, mert olyanok, mint a másik a villamoson, akivel együtt utazol pár megállót, majd miután leszállsz, soha többet nem látod újra. Évek óta egy ilyen villamos az életem, ami tele van havernak hazudott idegenekkel, és jó pár olyan lánnyal, akik azt hitték, a végállomásig jöhetnek velem, de előbb-utóbb mindegyik leszállt, és ezt valahol ők is tudták. Rengeteg lánnyal voltam az évek során, és a legtöbbjüknek barátjuk volt. Három hónapja, fél éve, 10 hónapja, 2 éve, 5 éve, menyasszonyok és elhanyagolt barátnők. Bukott szeretők, akik egytől egyig akartak valamit tőlem, vagy csak simán az élettől. Bizonytalan nők, akik soha semmit nem kaptak tőlem, de mégis valahogy változtatni tudtam a gondolataikon, és igazából ezért is voltak velem vagy vonzódtak hozzám. Volt, aki a nőiességében volt bizonytalan, míg mások csalódtak, és keresték a kiutat. Nők, akik keresik önmagukat, a helyüket a világban, és keresik a férfit, hogy megtalálják a világukat. Ezeket a csajokat soha nem csaptam be. A legelején megmondtam, hogy ne szeress belém, és nem lesz semmi probléma…

A legtöbbjük csak simán nem szerette a barátját, és kapaszkodót keresett bennem, mert egyedül gyenge volt váltani. Kell egy ág, amin továbblendülnek a következőre, akit jobbnak remélnek, vagy aki mellett boldogságot tudnak hazudni maguknak. Nők, akik érezni és hinni akarnak. Hinni egy világot, amit csak egy férfi tud velük igazán hitetni, és valójában a nők nyelvén beszélni ennyit jelent. Érezni akartak valamit, amit otthon már nem kaptak meg, mert már belefásultak a kapcsolatba, a barátjuk meg beléjük. Már nincs meg a tűz, és otthon már hatástalan a nő nevű fegyver. Átjöttek ezek a csajok, mert át akartak jönni, és mégis, amikor megkérdeztem őket, miért vannak velem, szinte egyik sem tudott rá válaszolni. Jó veled, hangzott az obligát, egyöntetű válasz, de hogy miért jó, arra egyik sem tudott igazán válaszolni. A földön fekve ezek a lányok jártak a fejemben, és azok a szituációk és élethelyzetek, amiket átéltem velük. A férfiakra azt mondják, undorító, amit művelnek a nőkkel, és minden csávó egy hazug faszfej féreg. Ez így van, de én mégis azt mondom, hogy amit egy-két csaj megcsinált az állítólagos barátjával, hát az jócskán túlment azon a ponton, amit az orwelli társadalom csak simán a gusztustalanság szinonimájaként ismer. Sorolhatnám a válogatott szemétségeket, amiket nők tettek meg azzal az emberrel, akit szerettek, akivel együtt voltak, és akivel a világ felé egy párt alkotva mutatkoztak. Nem panaszkodom azért, hogy ilyen lányokkal kellett töltenem az időm nagy részét, mert én választom őket és ezt az életvitelt. Könnyebb, sokkal könnyebb. Könnyebb nekem, mert ha egy olyan csajjal kefélsz, akinek barátja van, a te részed csak a szex lesz, míg a kapcsolat összes rohadt negatívumát hazamenve a barát kapja. Csak szex és semmi más. Érzelmek nélküli (egy ideig), üres szexuális együttlétek. Kár, hogy ez így nem maradhat örökké, ugyanis a nők érzelmi lények, és egy idő után az összes beleviszi az érzelmi faktort az együttlétekbe, amikor eljön az a pont, hogy lépnem kell és leszállnom. Nem igazán tudom, mitől félek, de attól nagyon. Az egyik csaj megkérdezte, miért nem csókolom meg őt soha? Mert az a barátod dolga, válaszoltam. Ahogy ezek a nők nem jelentenek nekem semmit, úgy nekik is csak egy zárójel vagyok az életükben. Én vagyok a menekülés, a kitörési pont a mindennapjaikból, egy zárójelbe tett gondolat, az életük egy része, amit nem mondhatnak el, és amit az első számú kirakatba tett világukba nem tehetnek ki. Furák a nők, mert keresik a biztonságot, és amikor megtalálják, elkezdenek álmodozni azokról a férfiakról, akiket nem kaphatnak meg, és akiket soha, de soha nem tarthatnak meg, mert ezek a férfiak szabadnak születtek, vagy csak simán így döntöttek. Vadlovak, amiket be akarnak törni, aztán csodálkoznak, ha ez nem jön össze.

Ezek és az ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amikor is rá kellett jönnöm, hogy az életem egy része nem létezik. Tartalmatlan, semmitmondó kapcsolatok, felszínes ismeretségek, és az a bizonyos társadalmon kívüli érzés a mindennapokban, amit azok az átkozott percek jelentenek, amit a hétköznapok értelmetlen, mindig ugyanaz történő egyhangúsága jelent. Balogh Tamás régen egy létező személy volt, akit ma már nem ismerek, és egyre kevésbé létezik. Benedek Bence 2005-ban született meg, még abban a korszakomban, amikor az életemet elkezdtem igazán élni, többek között kimenve Angliába, felrúgva a szabályokat, és magasról szarva mindenbe. Miután hazajöttem, a partyphoto.hu-ra írogattam egészen más témájú bejegyzéseket, de hasonló stílusban, mint itt. Rohadt nagy siker volt, és a partyphoto.hu látogatóinak egy része egy idő után csak engem olvasott, generálva ezzel mind nagyobb és nagyobb olvasottságot az oldalnak, és tudom onnan, hogy ekkor már bejárásom volt a szerkesztőségbe. Lementünk bulikba, és megismertek az emberek. Odajöttek, hogy…

– Bazmeg, te vagy esco?
– Igen.
– Te most szívatsz?
– Igen, de tényleg én vagyok.

Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek zajlottak le esténkét többször is. Bence ott született meg, és vált bennem egyre dominánsabbá. Benedek Benceként élem a mindennapjaimat már jó ideje, és erre a napokban jöttem rá végérvényesen. A LifeT!lt egy fontos része lett az életemnek, amivel komoly terveim vannak. Egy időben úgy írtam a cikkeimet, hogy pereljenek érte, mert nyilvánosságot akartam mindenáron. Egy nyilvános per a Gastroyallal vagy az Il Trenóval, ahol ütköztetni tudjuk az érveinket, és amiben nem veszíthetek, mert amit árulnak, az szar, és ahogy tálalják az erősen beleütközik a megtévesztés fogalomrendszerébe. Nem tudom pontosan, merre haladok, és az irány, amit kijelöltem magamnak, az jó lesz-e, de döntöttem, és hónapokon belül kiderül a kimenetele.

Terveim vannak a bloggal és az abban megfogalmazottakkal. Kisebb vihart kavart, hogy be akarok menni egy olyan műsorba, ami egy szint fölött vállalhatatlan, és összeegyeztethetetlen a középosztálybeli kommunikációs és társadalmi kapcsolatrendszerrel, és ebbe a rendszerbe nem fér bele a VV5-el való bárminemű közösség felvállalása. Megértem a megdöbbenést és a csalódottságot. Ha jól emlékszem, olyan szavak hangzottak el, hogy képmutatás, amit csinálok, és hogyan árulhatom el az olvasóimat azzal, hogy bemegyek egy olyan műsorba, ami alatt az erkölcstelenség és értéktelenség szavak találhatók. Miért megyek be olyan emberek közé, akik az osztálylétra legalsó fokain élnek társadalmi, szellemi és kulturális szinten egyaránt, és a mindennapi tevékenységüket, szóhasználatukat, viselkedésüket és a stílusokat tekintve nem érnek el minimális kritériumpontokat sem. Én, a hazug próféta, aki erkölcsről, erőről, szellemi tartásról és emberi pluszokról beszélek, hogyan vállalhatok közösséget a valóvilág-szellemiséggel. Ezt bizony nehezen lehetne magyarázni, és egyszer régen még azt írtam, hogy ez a blog addig fog működni, amíg megőrzi hitelességét. Az egyik legfontosabb dologról beszélek most, a hitelességemről, amit ha elveszítek, akkor bizony nincs tovább, mert hogyan és milyen alapon küldhetném el a picsába azokat, akiket jellemgyenge, szar embereknek tartok akkor, amikor sokak szemében a valóvilágos döntésem után egy szintre kerültem velük. Nagyon egyszerű a válaszom. Az ember, ha ember, minden körülmények között az tud maradni. Dédnagymamám 93 évesen a halálos ágyán öntudatlan állapotban köhögött, és a szája elé tette a kezét, mert a gének és a neveltetés ezt követelte meg tőle. A neveltetés és a társadalmi szabályok betartása. Az élet protokolljának betartása akkor is, ha a körülmények a legszélsőségesebbek. Embernek maradni nem azt jelenti, hogy szétsznoboskodod az arcodat egy komfortzónában élve, és ha onnan kiszakadsz, akkor előjön belőled az állat, és zöldre festett farokkal fosol mindenre.

Mint említettem, céljaim vannak az életben, és céljaim vannak a LifeT!lttel kapcsolatban is. Olyan nagyszabású tervek ezek, mint az iskolai étkeztetés egészségesebbé tétele és az iskola büféiből az összes cukros szar kisöprése országos szinten, csak hogy ezt a kettőt említsem. Utópisztikus képzelgés lenne? Vagy egy megvalósítható folyamat, ami ha alulról szerveződik, akkor lehet értelme, ha már felülről szarnak rá magasan? Ezeket az álmokat én komolyan gondolom, és valóra akarom váltani, mert valóra kell váltanom. Én ehhez egyedül kevés vagyok.  Ahhoz, hogy ez a blog továbblépjen, és ne csak egy oldal legyen, amit reggelente megnéztek az irodában, ahhoz meg kell lépnem olyan dolgokat is, amivel elérem a céljaimat, mert hiába üvöltöm azt, ami helyes, ha egyszer a tömeg morajlása miatt nem hallja meg senki. De ha csatlakoztok, és azonosulni tudtok velem továbbra is, akkor egy idő után átlépjük a zajszintet, és meg kell minket hallaniuk. Ezek jó és vállalható dolgok. Értékek, amik mögé fel lehet sorakozni, büszkén vállalni, és amiket én a Való Világban is képviselni fogok emberként, ha bekerülök. Teszem mindezt azzal az eltökélt, ellentmondást nem tűrő és akadályokat nem ismerő lelkesedéssel, amit láttok tőlem itt a blogon napról napra. A LifeT!lttel megtaláltam magamat, és ti megtaláltatok engem. Együtt elérhetünk valamit. Ne hagyjatok cserben, mert szükségem van rátok. Bízzatok bennem, tudom, mit csinálok…