röviden

Kár lenne tagadni, jó pár ezer kalóriát elhoztam Barcelonából, ami tökéletesen megerősíti azt a tényt, amit a Még van 20 napod című bejegyzésben leírtam, azaz a nyár alkalmatlan bármiféle komoly életmód-változtató program végigcsinálására.

 

Fossá dolgozza magát mindenki, és én nem hiszem, hogy abban a 2-3 hét nyaralásban tényleg azt kéne elvárnunk magunktól, hogy porciózzuk ki a csirkét meg fussunk a tengerparton. Először is nem fog sikerülni, másodszor pedig teljesen felesleges, ugyanis nem becsekkolás előtt 3 perccel kell észbe kapni, hogy „phuuu, bazmeg, úgy nézek ki, mint egy elcseszett rozmár”. Hát igen, itt köszönnek majd vissza a pofába tolt boldogságcsokik, meg az esti kajarendelő szarakodások. Nyáron még a szinten tartás is nehéz, arról már nem is beszélve, hogy a nyárra megérkezni kell, nem pedig akkor elindulni. Hiába akarsz kockás hasat meg formás izmokat elérni 1 hét alatt, ha egyszer van rajtad 5 centi hájréteg, aminek a lefaragásához hónapok kellenek. Kockázhatod a hasadat napi 4 millió felüléssel még indulás előtt, ha egyszer az nem fog látszódni. Ez olyan, mintha én egy paplan alatt akarnám mutogatni azt, hogy mekkora farkam van…

Levezetem ezt a kilátástalan fogyózást nyáron dolgot az én példámon. Elkezdtem a második szigorú diétámat június 3-án, úgymond rárepülve a hivatalos kezdésre, ami ugye június 13-a lett volna, de mint tudjátok, helyette inkább elmentem faszt verni az Ibériai-félszigetre. Van egy mondás, hogy ami Vegasban történik, az ott is marad, nos, ezt a filozófiát követtem Barcában is. Nincs ezen mit szépíteni, a programom elkezdése után 8 nappal bevertem 3 nap alatt minimum 13 ezer kalóriát, és kurva jólesett. Kéjesen fetrengtem ebben az állapotban, és akkor még a folyamatos piálásokról nem is beszéltem. Nyaraltam, és le se szartam. Nem azt mondom, hogy én vagyok az etalon, de abban azért biztos vagyok, hogy a blogot olvasók 98%-ánál nagyobb akaraterővel rendelkezem, akár a diétát, akár az edzéseket nézzük, és ha én elcsúsztam, akkor esély sincs rá, hogy ti betartsatok mindent, de mondom, ez nem is várható el senkitől.

Rómában már behúztam a féket, de azért nyilván ott is lement két pizza. A bejegyzésnek ezt a részét a repülőn írom, és most épp gecire remeg a gép, be is vagyok szarva rendesen, de ha leszállok Ferihegyen (Liszt Ferenc), onnantól kezdve én újra be fogom tartani a diétát és a heti 6 edzésemet mindenféle megerőltetés nélkül. Félek, ez a fajta hozzáállás nem mindenkiről mondható el, és a többségnél egy kalóriában tocsogó nyaralást ugyanolyan teleszart budapesti mindennapok követik majd, ami azért nem igazán célravezető, és főleg akkor nem, ha az ember élete első nagy programja előtt áll.

Kapom is a leveleket rendesen, hogy kezdenék már ők is a saját maguk programját, csak állítsak össze egy edzéstervet meg diétát az elkövetkezendő 8-10 hétre, de úgy, hogy közben elmennek 2 hétre Törökbe, Olaszba meg a fasz tudja, még hova, rokonokat látogatni Amerikába, és ezt a pár napot számoljuk már bele, meg ugye egy kis fesztivál… Jó, persze, beleszámoljuk, hát hogyne. Mint említettem, szeptember előtt felesleges ebbe belekezdeni. Nyár nélkül is elég nehéz ez a diéta meg edzés dolog, hát még úgy, hogy tele vagyunk olyan programokkal, ahol a legutolsó dolog az, amire gondolni akarunk, az a beszabályozott, fegyelmezett élet. Egy fesztiválon vagy egy külföldi nyaralás során hadd igya már mindenki magát vállalhatatlanra, és ha megéhezik, akkor egye már azt, ami neki a legjobban esik. Be is baszna, ha almát kéne ennem puffasztott búzával egy Alex Gaudino-buli előtt, mentes vízzel lekísérve az estét. Erre a fajta szopásra ott van az ősz, a tél meg a tavasz. Természetesen ennek az életformának meglesznek a következményei, ooodemennyirehogymeglesznek, de azért nem mindegy, hogy a nyarat 52 kilósan kezded el, és úgy csapod fel magad 58-ra a nyár végére, vagy eleve vagon szarként 65 kilóval kezded, és érkezel meg szeptemberre 77 kilóval.

Pár szót az utazásról röviden, közérdekű közlemény jelleggel. Amikor azt írtam, hogy kurvára rám fog férni ez az utazás, mert csak perceken múlik, hogy kinyírjak mindenkit a közelemben, akkor azért annak komoly valóságalapja volt ám. Ezzel az utazással tökéletesen helyretettem magam, és ismét rá kellett jönnöm pár dologra, amire ugyan már itthon is rájöttem, és már utaltam is rá, de ezek a gondolatok Budapesttől 3000 kilométerre teljesen új értelmet nyertek. A szabadság érzésének megélése az egyik legfaszább dolog ezen a világon. Itt hagyva mindent és mindenkit, telót kikapcsolva (ott hagytam a töltőt), e-maileket leszarva elmenni egy idegen városba, ahol senki nem ismer, senki nem tudja, és persze senki le se szarja, hogy ki vagy, és ahol az lehetsz, aki akarsz, nem kell elszámolni senkinek semmivel.

A La Ramblason sétálva rájöttem pár dologra, amit most leírnék ide is. Ez most kicsit nehéz lesz, de figyeljetek, és értsétek meg azt, amit mondani akarok. Mindenkinek van egy élete, amit most egy hátizsák fog megtestesíteni. Egy hátizsák, amit cipelünk egy életen át, és amibe azokat az embereket tesszük, akikkel életünk során kapcsolatba lépünk. Kezdjétek a távoli ismerősökkel, barátok barátaival és a munkatársaitokkal. Aztán jöjjenek azok, akikre féltett titkokat bíztok. Rokonok, nagynénik, nagybácsik, aztán a testvérek, szülők, végül a férjek, feleségek, barátok, barátnők. Tegyétek bele a zsákba őket, majd vegyétek fel a táskát, és érezzétek a súlyát. Érezzétek a súlyát, és induljatok el. Elég nehéz a táska, igaz? Pontosan ezt csináljuk napi szinten, és erre csak akkor jössz rá és szembesülsz vele, ha kiszakadsz abból a közegből, amiben jelenleg élsz. Leláncoljuk magunkat, és a vállainkon cipeljük az emberek súlyát, akik miatt képtelenek vagyunk haladni az életben. Nincs mese, az emberi kapcsolatok az életünk legnehezebb összetevői. Érzitek, hogy a pánt már vágja a vállaitokat? A rengeteg vitás helyzet, veszekedés, titok, kompromisszum és kényszer miatt… Nem kell a súlyukat cipelni. Miért nem teszitek le a zsákot, és mentek tovább? Némely állatok egymást cipelik, és szimbiózisban élnek egymásra utalva egy életen át. Elátkozott szeretők és monogám hattyúk. Csakhogy mi egészen mások vagyunk. Ha lassan mozgunk, gyorsan halunk meg, mivel mi nem vagyunk hattyúk. Mi cápák vagyunk, kíméletlen ragadozók, és ezen nincs mit szépíteni. Mázsás terheket cipelve a hegy lábáig ugyan elérhetsz, de felmenni rá már biztosan nem fogsz tudni. Az, hogy te mennyit akarsz elérni az életben, kizárólag rajtad múlik. Leveszed a válladról a többi ember súlyát, és felmászol a hegyre, vagy maradsz a lábánál, és elpiknikelgetsz egy életen át. Tudod, minél magasabbról iszol a hegyi patakból, annál kisebb rá az esély, hogy fölötted valaki már belehugyozott. Ezeket a gondolatokat mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja, és illessze be a saját kis kialakított világába úgy, ahogyan az számára a legkedvezőbb, mint ahogyan eddig is tette mindennel. Az ember társas lény, na de a társak minősége között azért óriási különbségek vannak.

Lenne itt még pár észrevétel, amit még le szeretnék írni, mielőtt irgalmatlanul lebaszom Petrát, amiért még mindig szarakszik az utolsó képekkel. A nyugat-európai városokat ugyanis elöntötték a patkányok, akiket én csak pakisztáni és a legpusztultabb ázsiai bevándorlóknak hívok. Megfojtják a várost ezek a mocskos paraziták, és ott nyüzsögnek a turisztikai központok körül, de sajnos nem csak ott. Barcelonában ez úgy néz ki, hogy ha kifekszel a partra, akkor 2-3 percenként jön egy ázsiai kurva, aki meg akar masszírozni 5 euróért. Természetesen nem a masszázsról szól ez az egész, hanem arról, hogy megnézi közelebbről, mi van nálad. Elaludni sem érdemes a parton, ugyanis ha elalszol, egyből ellopják azt, ami melletted van. A parton nemcsak ázsiaiak vannak, hanem már az említett pakisztániak is, akik sört, kalapot, tetoválást, kókuszt, kendőket, napszemüveget meg minden szart árulnak. Természetesen ezek a fedősztorik, mert igazából mindegyik drogot akar neked eladni. Hasist, kokaint, heroint, marihuánát, de sztem ha bemondod nekik, hogy vér kell, visszakérdezik, hogy milyen vércsoport. Az a legjobb, amikor jön egy rendőrjárőr, mert elég röhejes látvány, ahogy megmozdul a part, és az összes hulladék egyszerre kezd el szaladni. A város sem jobb, főleg este nem, mert ugyanezek vannak ott is. Elég idegesítő tud lenni, ha 1 percen belül 2× kérdezik meg, hogy „senor koldbier, cocain, girls, hotel or enitingelsz?” Rómában ugyanez, csak ott az erősebb rendőrségi jelenlét miatt több időt töltenek a csatornában bujkálva.

Egyelőre ennyi, és innen folytatjuk július 6-áig, amikor is majd elnyel Zamárdi 4 napra, de addig is Petra-zárás, Dani meg nem mondom, hányadik napja, tömegnövelés alapjai, és most már lassan tényleg ráveszem magam az otthoni edzés bejegyzésre is… Azt hiszem, most elmegyek a bőrgyógyászatra, mert sikerült naptej nélkül végigrovarkodnom egy napot a parton…